Van két nő… – elmélkedés a boldogságról és a szubjektivitásról

 

Van két nő, mindkettő 55 éves, és mindkettő boldogtalan. Az egyik azért boldogtalan, mert 10 év boldog házasság után élete szerelme meghalt szívrohamban. A másik azért boldogtalan, mert nem találta meg élete szerelmét és nem volt férjnél soha.

Az egyik azt mondja: oda a boldogságom, elvesztettem azt az embert, akivel boldog voltam. Örökre elvesztettem, és már soha többé nem lehetek boldog.

A másik azt mondja: te legalább boldog voltál 10 évig, te legalább elmondhatod, hogy megtaláltad életed szerelmét. Én soha nem találtam meg, és soha nem voltam boldog.

Melyiküket sajnálod jobban?

Mindkét válaszra van érv.

Aki azt a nőt sajnálja, amelyik soha nem volt boldog, az azzal érvel, hogy legrosszabb az, ha nem tudod, mi a boldogság, mert ez üressé és értelmetlenné teszi az életet. Mi haszna végigcsinálni az éveket úgy, hogy soha, de soha nem vagy boldog egy pillanatig sem? Megéri egyáltalán megszületni egy ilyen életért? Megéri dolgozni, végigcsinálni, ha boldogtalanul élsz és boldogtalanul halsz meg?

Aki azt a nőt sajnálja, amelyik elvesztette a boldogságát, az viszont azzal érvel, hogy rosszabb ismerni a boldogságot és aztán elveszíteni, mint soha nem ismerni. Mert aki soha nem volt boldog, az könnyebben elviseli a boldogtalanságot, pont azért, mert nem tudja, mi a boldogság, azaz nem tudja, mit veszít. Aki tudja, milyen boldognak lenni, az azt is tudja, mit veszít, és emiatt sokkal nehezebben viseli.

Kérdés: jobban járunk-e, ha szimplán csak megszoktuk azt az állapotot, amiben vagyunk, és csak azért nem szenvedünk tőle, mert soha nem voltunk boldogabbak? Könnyebb-e elviselni a rosszat attól, hogy soha nem ismertünk mást? Vagy könnyebb azzal a tudattal elviselni a rosszat, hogy legalább voltak jó napjaink is, és egyszer egy ideig voltunk boldogok?

És mi van azokkal, akik azt sem tudják, mit veszítenek? Akik normálisként élik meg a mások által rossznak tartott állapotokat, élethelyzeteket (pl. férjezetlen, gyermektelen nők, akik már túl korosak ahhoz, hogy férjhez menjenek és gyerekük legyen)? Mi van azokkal, akik egyenesen jónak élik meg a mások által rossznak tartott élethelyzetet, és rossznak a mások által jónak tartott, vágyott élethelyzeteket?

Mi van azokkal, akik nincsenek is tudatában annak, hogy az életük mások szerint elviselhetetlen? És mi van azokkal, akik úgy boldogtalanok, hogy mások közben irigylik őket?

Nem arról szól ez az egész, hogy a döntéseink és a vágyaink a személyiségünkből erednek, és az, hogy pozitívan vagy negatívan élünk meg egy helyzetet, végeredményben szubjektív?