Vajda János Az üstökös c. versének értelmezése

Üstökös.
Üstökös. Kép forrása: pikist.com

 

 

Vajda János társak, barátok, értő olvasók nélkül járta útját a XIX. század második felében egy olyan átmeneti korban, amikor a politikai helyzet szinte reménytelen volt. Ehhez jött a költő borúlátó természete, amelyet életeseményei csak még komorabbá tettek.

Nem volt derűs családi élete, nem tapasztalta meg soha a boldog szerelmet, így semmi sem volt, ami a pesszimista látásmódtól eltérítette volna. Sőt, még a kiegyensúlyozott munka mindennapi öröme sem adatott meg neki. Nem meglepő módon egyike volt a legkeserűbb magyar költőknek.

Az üstökös című versében, amelyet 1882-ben, 55 éves korában írt, saját magányos sorsát hasonlítja a külön pályán száguldó égitesthez, amelyben önnön magányának jelképét fedezi fel.

A vers elemzői többnyire úgy vélik, hogy a művet csakugyan egy üstökös ihlette, amelyet Vajda Múzeum körúti lakásából látott fel-és letűnni. Ha valóban ez az élmény ihlette meg, akkor Az üstökös alkalmi versnek is tekinthető, amelyet egy rendkívüli esemény átélése hívott életre.

Igen ám, de Vajda költészetében korántsem új ez a kép: az 1850-es évektől kezdve szerepelnek égitestek természetlírájában, nemcsak nap, hold és csillagok, de üstökös is. Minden más képtípusnál gyakoribb volt nála a kozmikus távlatú metafora és hasonlat: folyton égi terekre kalandozott, mintha a földi világot szűknek érezte volna.

Az üstökös keletkezését megelőző 10 évben 18 költeményt írt, amelyekben feltűnően sok a monumentális hasonlat (pl. „Egy még homályos, névtelen esemény, / Mint egy még ismeretlen üstökös / Csillagja tűnt föl lelkem éjjelén”, írta Alfréd regénye című művében).

Az üstökös

Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája
Egyenes; vissza hát sohase tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!…

Vajda nem arra használja az üstökös képét, hogy érzékletessé tegye általa a magány fogalmát, amely alapvetően egy elvont fogalom. Ellenkezőleg, a költői képre azért van szüksége, hogy kifejezhessen valami olyat, amit a nyelv hétköznapi szavai nem tudnának visszaadni. Vajda számára ugyanis a „magány” nem azt jelenti, amit a köznapi gondolkodásban jelent.

A lap aljára értél, kattints a következő oldalra!

Írd te az első hozzászólást!

Szólj hozzá a cikkhez!

A csillagozott adatok kitöltése kötelező. Az email címed nem fog megjelenni.


*