Túlféltők és elhanyagolók – mi az, ami tönkretesz?

Jól bánsz saját magaddal? Ez áll a háttérben, ha túlfélted vagy elhanyagolod magad

 

 

Természetesen mindenkinek vannak félelmei, és mindenkivel előfordulhat egy-egy életszakaszában, hogy elhanyagolja az egészségét vagy túlhajszolja magát. Igen ám, de vannak, akikre ez fokozottan jellemző.

Nem is sejtjük, milyen erők dolgoznak a lelkünkben, amikor olyasmit csinálunk, ami valójában rombol minket – ráadásul anélkül, hogy ennek igazán tudatában lennénk.

Hogyan romboljuk magunkat? Van, aki hajlamossá válik a begubózásra: visszavonul a csigaházába és elvan egyedül, próbál önmagában kiteljesedni. Van, aki épp az ellenkezőjét teszi: annyi programot szervez, úgy pörög, hogy szinte már nem bírja erővel. Van, aki a munkába menekül: sokkal többet vállal, mint amennyit bír.

Ha ilyeneket teszünk, minden esetben az hajt minket, hogy kell valami, amivel a rossz érzésünket eltompítsuk, amivel a kellemetlen gondolatainkat elnyomjuk. Érezzük ugyanis, hogy valami nem stimmel, csak épp nem akarunk ezzel a belül lakozó démonnal foglalkozni. Hiszen szembenézni vele, elismerni, hogy valami nincs rendben velünk, nyomasztó és félelmetes dolog.

Így hát inkább túlzásba viszünk valamit, csak sikerüljön elterelni a figyelmünket arról, amit olyan fenyegetőnek érzünk. Fel sem tűnik, hogy az életünk milyen egysíkúvá válik közben: elbillen a mérleg, valamiből túl sokat engedünk be az életünkbe, valami mást pedig szinte teljesen kizárunk belőle.

Ki-ki maga dönti el, mit hajt túl és mit hanyagol el. Sokan a munkát viszik túlzásba és az egészségüket hanyagolják, mások folyton a társas élményeket keresik és az intellektuális fejlődést hanyagolják. Megint mások inkább az intellektusukat fejlesztik és a lelki életüket, a társas kapcsolataikat hanyagolják. Ki-ki természete, egyénisége szerint választja ki, hogy mibe menekül a kínzó érzések elől, és mit ad fel a menekülés kedvéért.

Bármit is választunk azonban, minden esetben felborul az egyensúly életünk egyes területei között. A megingott harmónia egyfajta tünet: azt jelzi, hogy rosszul bánunk magunkkal. De miért tesszük ezt?

 

A mintát az első gondviselőnk adta (aki általában az édesanyánk)

Az a mód, ahogyan önmagunkkal bánunk, visszatükrözi azt a módot, ahogyan első gondviselőnk (édesanyánk) bánt velünk gyermekkorunkban.

Milyen szülői bánásmódok léteznek? Két fő típust különböztetünk meg: a túlféltő és az elhanyagoló szülőt. Mindkét szülői hozzáállás egy rossz minta, amit felnőttkorban lemásolunk. Úgy bánunk magunkkal, ahogy anyánk bánt velünk: ha túlságosan féltett, akkor felnőttként mi is túlféltjük magunkat, ha elhanyagolt, akkor mi is elhanyagoljuk magunkat.

„Népességünk csaknem fele nem büszkélkedhet ideális szülőkkel – írja Elaine N. Aron pszichológusnő Szuperérzékeny vagyok? című könyvében. – Feltétlenül szembe kell nézned azzal, hogy miben szenvedhettél hiányt… [Mert] ahogyan mások gondoskodtak gyermeki/testi énedről, az nagyban befolyásolta azt, ahogyan most te magad viseled gondját saját gyermeki/testi énednek.”

 

Mi a helyzet, ha első gondviselőnk túlféltő szülő volt?

A túlféltés csecsemőkorban még nem okoz gondot: az első problémák kisgyermekkorban jelentkeznek. Minden gyerek kíváncsi, minden gyereket érdekel az őt körülvevő világ, amelyet fel akar fedezni. A túlféltő szülő azonban megakadályozza ebben, mert retteg, hogy a kicsinek baja esik.

A gyermek, követve természetes hajlamát, szabadon és magabiztosan fel akarja fedezni a környezetét, de a szülő ezt nem engedi vagy hátráltatja. Ezzel azt üzeni a gyermeknek, hogy a világ veszélyes hely. És mivel nem fedezheti fel, nem ismerheti meg, nem szokhat hozzá, a gyerek is veszélyesnek fogja tartani. Sőt, állandósul benne az érzés, hogy egy veszélyes helyre született, ahol nem képes a túlélésre.

A túlféltő szülő magatartására több magyarázat is lehetséges, és Aron megemlít néhányat.

1. Lehetséges, hogy a szülő tudat alatt ki akarja sajátítani a gyereket, magához akarja láncolni. Azért tartja függésben, hogy később a gyerek ne hagyja el soha.

2. Lehet, hogy a szülő tudat alatt erősebbnek és értékesebbnek érzi magát attól, hogy valakinek szüksége van rá. Ha több gyermeke is van, akkor általában a legérzékenyebbet, legfélénkebbet választja ki arra a célra, hogy gyámkodjon felette, és saját önértékét növelje.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy ezek a motivációk általában nem tudatosak. Ha megkérdeznénk a túlféltő szülőt, hogy miért bánik így a gyerekével, akkor egyszerűen azt felelné, hogy azért, mert szereti, és a féltés a szeretet jele. Ez megfelelő indoknak is tűnik, hiszen az anyai szeretet sok mindenre mentségül szolgál az emberek szemében.

Ilyen esetben tehát a szülő egyszerűen nincs tudatában annak, hogy a gyermekhez való kötődése nem egészséges. Ha felhívnánk rá a figyelmét, hogy túlféltő szeretetével árt a gyermekének, nagyon felháborodna.

De sajnos, a helyzet az, hogy a viselkedése hátterében egyfajta önzés áll, ha ő maga nem is tud róla. Önzés, hiszen nem a gyermek érdekei, szükséglete az első, hanem saját belső igényei szerint cselekszik. Valójában összekeveri a gyerek iránti szeretetét a saját szeretetigényével, saját lelki igényeinek kielégítésével.

Milyen problémákat okoz felnőttkorban, ha valakit túlféltő szülő nevelt fel? Sokatmondó jel, ha már kamaszkorban is elmarad a lázadás, fiatal felnőttkorban pedig gondot okoz az önállósodás, a szülőkről való leválás.

A túlféltő anya által nevelt emberek (férfiak és nők egyaránt) felnőttkorban gyakran törékenyebbek, sebezhetőbbek másoknál, és folyamatosan azt a lelki terhet cipelik, hogy rossznak, selejtesnek, „gyári hibás”-nak érzik magukat. Nem hisznek magukban, nem mozognak magabiztosan a világban, határozatlanok, félénkek, szégyenlősek és kételkednek saját képességeikben.

Jól érzékelik, hogy mások keményebbek, talpraesettebbek náluk, és ha energikus, sikeres embert látnak, az nem motiválja, hanem visszariasztja őket. Úgy gondolják, ők soha nem tudnának ilyenek lenni.

Problémáik hátterében az áll, hogy a túlféltő szülő magatartását másolva ők maguk is „túlféltik” magukat. Félnek az élettől, nem mernek kockázatot vállalni, nem szeretnek új dolgokat kipróbálni. Mindig a régi, jól bevált utakat választják, mert tartanak az ismeretlentől.

Szeretnének úgy élni, ahogyan a többiek, de képtelenek rá, és mivel bizonytalanságukra, esetlenségükre folyton negatív visszajelzéseket kapnak, könnyen zárkózottá válhatnak. Egy idő után már nem szívesen mennek társaságba, hiszen az emberek folyton szembesítik őket saját tökéletlenségükkel, „gyári hibás” voltukkal.

 

És mi a helyzet akkor, ha első gondviselőnk elhanyagolt? 

Míg a túlféltés látszólag szeretetből fakad, az elhanyagolásnak még látszólag sincs köze a szülői szeretethez. Sajnos, van olyan szülő is, akiben nem működnek megfelelően az anyai (vagy apai) ösztönök, és elhanyagolja, netán zaklatja vagy bántalmazza a gyermekét.

Az elhanyagoló szülői magatartás már csecsemőkorban problémákat okoz, hiszen a pici nem kapja meg azt, amire szüksége van, illetve megtörténhet, hogy a külvilágból érkező legelső tapasztalata a bántás. Ilyen esetben a csecsemő védekezni próbál. Mivel még teljesen magatehetetlen, egyetlen módon védekezhet: kikapcsolja tudatosságát és elkülönül, leválik a környezetéről.

Akit édesanyja vagy első gondviselője elhanyagolt, az már csecsemőként minden energiáját arra fordítja, hogy megakadályozza a külvilág betörését saját belső világába. Az ilyen gyerek hamar önálló lesz, és problémái egészen másfélék, mint a túlféltő szülő gyerekének.

Milyen nehézséggel küzd az a felnőtt ember, akit elhanyagoló szülő nevelt fel? Sokatmondó jel, ha valaki sokszor türelmetlen önmagával szemben: kegyetlen zsarnokként bánik önmagával, keményen hajszolja magát, elhanyagolja vagy kizsigereli saját testét.

Az ilyen emberek sokszor tényleg úgy bánnak magukkal, mintha gyűlölnék magukat. Ez nem meglepő, ha belegondolunk abba, hogy anyjuk is úgy bánt velük, mintha gyűlölné őket. Bizony, ők is a szülői magatartást másolják, azt a káros mintát, amely önkéntelenül beléjük égett.

De az is előfordulhat, hogy az elhanyagoló szülő gyermeke felnőttkorban „túlkompenzál”: mivel gyerekként nem törődtek vele, nem féltették, nem kényeztették, hát most ő maga félti, védi és kényezteti önmagát, és ezt általában túlzó mértékben teszi. Pont az ellenkezőjét valósítja meg annak a szülői magatartásnak, amit gyerekként látott, így lesz az elhanyagolóból túlféltő, aki agyonkényezteti magát.

Akit elhanyagoló szülők neveltek fel, azt felnőttként más veszély fenyegeti, mint a túlféltő szülő gyermekét. Míg amaz könnyen válik zárkózottá, az elhanyagoló szülő gyermeke túlságosan is nyitott. Az emberi kapcsolatok terén örök kételyek gyötrik: vajon elég fitt-e, elég jól főz-e, elég meghitt-e a párkapcsolata, elég jó-e a szexuális élete, elég jól neveli-e a gyerekeit?

Minden téren a tökéletességet hajszolja, legyen az munka vagy párkapcsolat, mindenkin túl akar tenni (ami persze a nyugati kultúrát jellemző versengésből is adódik). Túlságosan maximalista, nagyon magasra teszi a mércét és nagy nyomás alatt tartja magát, hiszen csak a tökéletességet tudja elfogadni. Gyakran teljesítménykényszere van, és az örökös stressz miatt egy idő után megromlik az egészsége.

Lehet, hogy még harminc sincs, de már emésztési zavarokat, izomfeszülést, álmatlanságot, migrénes fejfájást tapasztal. Állandó fáradtságérzéssel küzd, és ha gyenge az immunrendszere, akkor elkap mindenféle légúti megbetegedéseket is a náthától az influenzáig: gyakran meg van fázva, s általában évente kétszer ledönti a lábáról egy komolyabb vírus.

 

Mit tehetnek a túlféltők és az elhanyagolók, hogy ne tegyék tönkre a saját életüket?

1. Túlféltők

Akit túlféltő szülők neveltek fel, az gyermekként olyan üzenetet kapott gondviselőitől, hogy a világ veszélyes hely, és ő nem képes a túlélésre. Ez egy bénító üzenet, amelyet természetesen el is hiszünk. Ha észreveszed magadon, hogy folyton kerülöd a feszültséggel járó helyzeteket, akkor az a feladatod, hogy legyőzd saját magadat, úgymond átprogramozd a lelkedbe írt üzenetet.

Mi ennek a módja? Például az, hogy kipróbálsz új dolgokat, vagy egyedül csinálsz olyasmit, amit addig nem mertél egyedül csinálni (például elmész egy külföldi utazásra). Bármit is választasz, a lényeg az, hogy kilépj a világba és megtanulj boldogulni benne. Ez eleinte nem kevés stresszel jár majd, hiszen nem vagy hozzászokva a sok élményhez, ezért fontos a fokozatosság.

Ne erőltesd, ami még nem megy: engedd meg magadnak, hogy a saját tempódban dolgozz magadon. Egy idő után észre fogod venni, hogy minél több dolgot csinálsz, annál kevesebb feszültséggel jár egy-egy tevékenység. Sőt, arra is rá fogsz jönni, hogy bizonyos dolgokat jól csinálsz, és igenis van, amiben ügyes vagy.

A végén már olyasmit is meg mersz majd tenni, amiről soha nem hitted volna, hogy egyszer majd vállalkozol rá. Például nagy nyilvánosság előtt tartasz egy előadást.

2. Elhanyagolók

Ha elhanyagoló szülők neveltek fel, akkor az élet számodra igazi versenypálya, amelyen neked kell a legjobbnak lenned, ezért kíméletlenül, embertelenül hajszolod magadat. Folyamatosan küzdesz a jobbnál jobb eredményekért, tekintet nélkül arra, hogy mennyit bírsz. Valószínűleg túl is becsülöd a teherbírásodat, így a tested egy idő után jelez, hogy lassítanod kell, különben megbetegszel.

Az életmódod akár korai halált is eredményezhet, ha nem változtatsz rajta, hiszen sokszor ezer dolgot csinálsz egyszerre és halálosan kimeríted magadat. Kérdés, hogy belátod-e, hogy nem zsigerelheted ki magadat büntetlenül.

Az a probléma, hogy még ha be is látod, nem biztos, hogy képes vagy másfajta életet élni, ezért nagyon fontos végiggondolnod, hogy miért kínzod önmagadat olyan kegyetlenül. Vajon mi áll a háttérben?

Valószínűleg az, hogy mindenáron bizonyítani akarsz, mert félsz, hogy ha nem vagy tökéletes, akkor nem fognak szeretni. Tudat alatt valószínűleg attól rettegsz, hogy ugyanazt kell majd átélned, amit gyermekkorodban, amikor nem törődtek veled vagy bántalmaztak. Valójában egy tévhit mozgat: azt gondolod, a világ is ugyanúgy elhanyagol vagy bánt majd, mint első gondviselőd tette, ha nem nyújtod a maximumot és nem teljesítesz mindig tökéletesen.

Lényegében azért törekszel minden téren profizmusra, azért várod el magadtól, hogy te teljesíts a legjobban, mert elismerésre vágysz. Szükséged van rá, hiszen gyermekként nem kaptad meg. Azt akarod, hogy az emberek tiszteljenek, becsüljenek, és azt reméled, hogy ha nagy dolgokat viszel véghez, akkor talán a szüleid is büszkék lesznek rád. Hiszen az ő dicséretükért bármire képes volnál. Érezni akarod a szeretetüket, ha csak egy pillanatra is, ez életed egyik titkos vágya.

A másik ok, amiért nehéz életmódot váltanod, az a tény, hogy szereted azt érezni, hogy a dolgokat az irányításod alatt tartod. Te nem szívesen engeded el a kontrollt, hiszen gyermekként megtanultad, hogy csak magadra számíthatsz, és nagyon hamar önálló lettél. Fontos számodra az érzés, hogy nyeregben vagy, hogy kézben tartod a dolgokat. Ettől érzed magadat biztonságban.

Valószínűleg félsz behúzni a kéziféket, és elengedni magadat akár egyetlen napra is, mert akkor ez az érzés elvész. És talán egy kicsit már a fontosságodat is eltúlzod, s úgy érzed, a világ nem tud majd meglenni nélküled: ha te lazítasz, akkor semmi nem megy majd úgy, ahogy mennie kéne. Hiszen vannak dolgok, amiket rajtad kívül senki nem tud megcsinálni… Nos, ha így gondolod, tegyél egy próbát: adj egy esélyt a többieknek, hátha kiderül, hogy tévedtél!

Persze, tudom, mondani könnyű, megtenni nehezebb. A változásig eljutni mindig nehéz, de a te esetedben élet-halál kérdése. A te felelősséged foglalkozni magaddal, és megtalálni azt az okot, ami miatt se a kormányrudat, se a hajtást nem tudod elengedni.

De mindenekelőtt tudatosítsd magadban, hogy igen, rosszul bánok magammal, kegyetlenül hajtom magam, és ennek nem lesz jó vége: változásra van szükségem! Ismerd be és fogadd el, hogy így van, ez az első lépés. Hiszen változtatni csak akkor tudsz, ha magad is belátod, hogy a változásra szükség van. Ha ez megtörtént, akkor léphetsz tovább. A végső cél az, hogy sikerüljön egy egészséges egyensúlyt megteremteni az életedben.