A szabadkai születésű, értelmiségi családból származó költő korán megismerte az ókori irodalmat, nagyapja a történelem, a nagyok tiszteletére nevelte.
A kis Kosztolányi már fiatalon írt verseket, és bevitte őket az önképzőkörbe, ahol összekaptak a tanárral versének értékelésén. A tanár elmarasztalta Kosztolányit, Kosztolányi keményen helyre tette a tanárt – az öntudatos költőpalánta büszke volt arra, amit csinál, ugyanakkor indulatos és meggondolatlan is volt. Botrány kerekedett, és Kosztolányi apja, az iskolaigazgató, mit tehetett mást, kirúgta a saját fiát. Ezért a fiatal Kosztolányi magántanuló lett.
Az egyetem alatt is írt verseket, cikkeket, publikált a Nyugatban (Ady felkérte Pesten, hogy amikor ő Párizsban van, Kosztolányi írjon helyette a rovatába a Nyugatba). Viszont miután első kötete megjelent (Négy fal között, 1907), halálosan megsértődött Adyra, aki kritikát írt a kötetéről. Kosztolányi, aki érzékeny fiatalember volt, zokon vette, hogy Ady azt írta: jó költő, de irodalmi költő: finomkodó, áttételes, impresszionista költői eszközökben bővelkedő. Ady ezt nem sokra becsülte. Kosztolányi nem azt az életes életet írta, amit ő a verseiben. Ady túl magasan élt ahhoz, hogy észrevegye, mennyire elszomorította Kosztolányit, aki Ady halála után vágott neki vissza prózában (és elszaladt vele a ló: a sértettség beszélt belőle).
A szegény kisgyermek panaszai c. kötet (1910) verseiben a költő önmagáról beszél: ő maga a szegény kisgyermek, azonosul vele. Ez a kötet tette Kosztolányit ismertté. A kötetcímről azt mondhatjuk, kissé hosszú, túlmagyarázott, túlbeszélt, kicsit rá van játszva – nem egy rövid, frappáns cím. Karinthy ki is figurázta.
Nem az optimizmus, az életkedv árad a versekből, inkább önsajnáltató jellegűek. Tipikus szereplírát művel itt a költő: egy másik figurába éli bele magát, ez esetben saját korábbi énjébe, gyermekkorába. A gyerek kiszolgáltatott és tiszta lény, akinek a sorsát viselnie kell.
A gyermekkor általában boldog, problémamentes, a lírai énnek nem kéne panaszkodnia, mégis ezt teszi. A felnőtt férfi a gyermeki lét teljességét, harmóniáját, tisztaságát, naivságát sírja vissza, amikor még minden olyan derűs, kiegyensúlyozott és teljes volt. Minél felnőttebb az ember, annál kevésbé lesz övé ez a teljesség. A gyerek még sok mindent nem ért, és mentes azoktól a szerepektől, amiket az élet a felnőttekre rákényszerít. A gyermekkorba való visszavágyódás azonban olyan vágy, amely soha nem teljesedhet be.
Kettős látószög érvényesül a kötetben: egyrészt a felnőtt emlékszik a gyerekkorára, másrészt a gyermek ámulva fedezi fel a világot (előítéletek nélkül), amelyet olyannak lát, amilyennek a pillanatnyi benyomás mutatja.
Ezek az első verseskötetek jelentősek lesznek később, erősen meghatározzák Kosztolányi későbbi karakterét.
Szólj hozzá a cikkhez!