Mielőtt elemeznénk a verset, érdemes beszélni arról is pár szót, hogy mitől olyan érdekes ez a vers. Mert szerintem nagyon érdekes. Engem mindig nagyon izgattak az arról szóló elméletek, hogy mi történik velünk a halál után, és ezek közül az elméletek közül a lélekvándorlás az egyik legérdekesebb szerintem. Nem rémlik, hogy ismernék olyan verset ezen kívül, amelyik a lélekvándorlást dolgozza fel témaként.
Nagyon különleges ez a vers, már csak azért is, mert amikor íródott, akkor még egységes világmagyarázat létezett, mindenki a keresztény túlvilágot hitte, leszámítva talán néhány humanista gondolkodót. Ők mertek másfelé is nézelődni és másfajta kérdéseket is feltenni. És nagyon izgalmasak a válaszaik ezekre a kérdésekre.
Engem elbűvöl a gondolat, hogy valaki úgy kezelje a saját lelkét, mintha egy tőle független valami volna: egy másik lény, akit meg lehet szólítani. Az elemzők persze ezt önmegszólításnak tartják, mert a mi gondolkodásunkban test és lélek egysége olyan szoros, hogy másként nem is tudjuk ezt elképzelni, csak úgy, hogy aki a saját lelkéhez beszél, az önmagához beszél. De szerintem nem feltétlenül kell így érteni.
Lehet úgy is érteni, hogy a lelkét egy tőle független lénynek tartja a költő, amelynek saját külön élete van a testben. Izgalmas ez a gondolat, mivel a lélek megfoghatatlan, és nem lehet bebizonyítani, hogy valóban létezik-e, és ha igen, akkor milyen módon. Csak érezzük magunkban a lelket, de arról csupán elméleteink vannak, hogy a lélek micsoda. A keresztény elképzelés egy a sok közül, az újplatonistáké egy másik. Vajon mi az igazság? Majd odaát fog kiderülni…
Akkor lássuk az elemzést!
Janus Pannonius legjobb verseit 1466-68 között írta, s ezek egyike a Saját lelkéhez című elégia, amely 1466 tavaszán keletkezett. A mű akár a költő életművének összegzése is lehetne. Megrendítően kétségbeesett, kiábrándult, keserű alkotás, mely arról ad hírt, hogy a költő olyan mértékű fizikai fájdalmat él át, hogy már a halált kívánja, amelyet úgy vár, mint enyhülést. Erről a szomorú témáról azonban nagyon átgondolt, filozofikus módon ír.
A vers az örökéletű lélek és a halandó, porrá váló emberi test képét állítja szembe egymással.
Test és lélek kérdése az egyik legtöbbet vitatott problémakör volt az emberi gondolkodás során. A humanisták Platón ókori filozófus tanításait követték, aki szerint az ideák világából érkező lélek egy külön valóság, egy külön létező, amely sokkal magasabb rendű, mint a test, amely a fizikai világhoz tartozik. Janus versében ez a tanítás köszön vissza.
A vers beszédhelyzete lényegében önmegszólítás, ha nem is a szokványos fajta: a költő a saját lelkét szólítja meg, ami egészen újszerűvé teszi a verset (amely önmegszólító vers).
Tudjuk, hogy Janus Pannonius egy Marsilio Ficino nevű itáliai humanista orvossal levelezett, aki újplatonista nézeteket vallott. Valószínűleg tőle vette át a költő a lélekvándorlás tanát, ebbe menekült, s az öntudatlan állatok „boldogsága” után vágyódik.
Az újplatonista szemlélet a test és a lélek különválasztásán alapul. Ez az irányzat Platón filozófiája nyomán keletkezett, és a világmindenséget két szférára osztja fel: egy magasabb rendű, tisztán szellemi világra és egy alacsonyabb rendű anyagi (természeti) világra.
Az újplatonista világmagyarázat szerint az ember lelke a csillagok világából szállt le és költözött bele a testébe. Az ember tehát a lelke miatt a szellemi világhoz tartozik, a teste révén azonban az anyagi világhoz is tartozik.
A lélek nincs hozzákötve egyetlen testhez. Lakhelye a csillagok feletti legfelső égi szférában, Isten közelében van. Innen azonban újra és újra le kell szállnia a földre, és beleköltöznie egy testbe. Ilyenkor az előző életét, és az égi szférában való lakhelyét elfelejti.
Az a lélek, amelyik ezt nem felejti el teljesen, otthontalannak érzi magát a földi világban és folyton visszavágyik az égbe. Az ilyen lélek számára a test börtön, amelyben bezárva érzi magát.
A költő büszke a lelkére, amelynek tehetségét, ragyogó szellemét köszönheti.
Szerinte az ő lelke nem ivott túl sokat a Léthe folyó feledést okozó vizéből, s ezért vissza tud emlékezni a saját múltjára, arra az időre, még mielőtt Janusként a földre leszületett.
A vers hangulata szomorkás, kétségbeesett, keserű, elégikus, versformája disztichon.
Szerkezetileg 3 egységre bontható.
- rész: a lírai én a tisztán szellemi természetű (metafizikai) életére emlékezik, a kozmoszból való alászállásra.
Az 1-14. sorban leírja, milyen volt útja a földre, mely közben a bolygók és csillagok (Saturnus, Jupiter, Mars, Vénusz, Merkur stb.) értékes emberi tulajdonságokkal ruházták fel.
Janus tehát minden egyes tulajdonságát valamilyen bolygóállásnak, csillagképnek tulajdonítja.
Ez nem is meglepő, ha belegondolunk, milyen népszerű tudomány volt a középkorban az asztrológia: a jövőt is a csillagok állásából jósolták meg, ami olyasmi volt akkor, mint ma a horoszkóp, azzal a különbséggel, hogy a középkori ember igazán hitt benne. Annyira, hogy a királyok – a vers keletkezése idején uralkodó Mátyás király is – csillagjósokat kérdeztek meg, mielőtt egy háborút elindítottak volna, vagy valamilyen nagy vállalkozásba belefogtak, hogy sikerrel fognak-e járni vagy sem.
A költő először azt veszi sorra, hogy a planétáktól (Tejút, Rák, Oroszlán, Saturnus, Jupiter, Mars, Vénusz, Merkúr) milyen jó, nemes emberi tulajdonságokat kapott. A lelki-szellemi tulajdonságokkal nincs is gond, ezekre büszke, hiszen derekasság, derű, ész, erély, bátorság jellemzi.
De úgy érzi, hogy fizikai tulajdonságai, testének gyöngesége minden jót lerontanak: a pozitív belső tulajdonságok ugyanis egy rossz testbe kerültek bele.
- rész: a szellemi és az anyagi világ, a lélek és a test közötti ellentétet bontja ki.
A 15-32. sorból kiderül, hogy a költő földi élete, jelene tűrhetetlen. Hiába van nagyszerű lelke, tehetsége, szelleme, az örökké beteges test, amelyben élnie kell, akadályozza kibontakozását.
Janus szerint méltatlan dolog, hogy az ő nemes lelke, ragyogó szelleme egy ilyen beteges, gyönge testben (por-gunyában) kínlódjon egy egész földi életen át. Mire jó a bölcsesség, a gazdag szellemi élet, ha ebben a beteg testben kell élnie?
Testének gyöngesége, szenvedést és fájdalmat okozó betegségekre való hajlama rontja Janus életminőségét. Pedig külseje, megjelenése kellemes, arra nincsen panasza, de a beteges, gyönge test mindent elront, a vonzó külső értékét is lerontja, sőt, még szellemét is gúzsba köti.
Inkább nem kell neki a bölcsesség, a ragyogó szellem, semmi, csak betegnek ne kéne lennie. Úgy érzi, nem kér sokat: nem kívánja a legerősebb szervezetet vagy a legnagyobb testet, ő csak egy átlagosan jó emberi testet szeretne, amit nem gyötörnek állandóan betegségek.
Részletesen leírja, katalógusszerűen felsorolja, milyen testi nyavalyák, betegségek, kóros testnedvek, taszító fogyatékosságok okozzák szenvedéseit (ízületei fájnak, náthás, orra csöpög, szeme könnyezik, veséje, gyomra, mája fáj). Itt ez elég éles kontraszt az első egységhez képest, amelynek kozmikus képei, planétái után most testrészekről, szervekről kell olvasnunk. A költő tehát értésünkre adja, milyen tűrhetetlen a jelenlegi állapota.
- rész: a vers beszélője tanácsokat ad saját lelkének a jövőre nézve, a 33-44. sorban a költő figyelme a lelke jövője felé fordul.
Egyrészt feltör belőle a halálvágy: „Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet / s szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.” Tehát felszólítja a lelkét, hogy ha már nem teheti jobbá a testet, akkor hagyja magára, szálljon ki belőle, és legyen vége.
Figyeljük meg azt, ahogy a reneszánsz életfelfogás megjelenik a versben! A középkor embere abban hitt, hogy az élet „földi siralomvölgy”, ezzel szemben a reneszánsz, a humanizmus az embert tette mindennek a mértékévé, az ember igényeit, szükségleteit, boldogságát nézte.
Janus mint humanista és reneszánsz ember nem hajlandó szenvedni, nem tűri olyan jámboran a szenvedést, mint a középkor embere. Inkább akár meg is halna, csak szenvednie ne kelljen tovább.
Arra próbálja rávenni a lelkét, hogy mielőbb váljon meg ettől a rossz testtől (ami a test halálát jelenti), és térjen vissza a kozmoszba.
Az újplatonista elképzelés szerint a lélek a halál után visszaszáll a csillagok közé, s ott marad ezer évig, megtisztul, elfelejti előző életét, majd ismét leszáll a földre, mindig egy magasabb fokú élőlény testébe.
A költő azonban nem akar újra ember lenni. Szinte rimánkodva kéri a lelkét, hogy ne igyon a feledés folyójának vizéből, hogy emlékezhessen rá, milyen nyomorúságos a földi élet.
És ha mégis vissza kéne térnie a földre, ne akarjon újra ember lenni: „És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre, / csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.”
Inkább legyen akármilyen öntudatlan állat (méh, hattyú, erdei vad vagy tengeri lény), hiszen a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van: „durva sziklákból születtek az emberi testek” (itt a görög mitológia vízözön-történetére utal).
Figyeljük meg, hogy itt Janus lényegében általánosít. Az ő élete ugyanis testnek és léleknek egy egyedi találkozása, amely egyszeri és megismételhetelten. Mivel kudarcosnak érzi az életét, nem akar még egyszer ember lenni, mert ezt a kudarcot kiterjeszti magára az emberi létformára is.
Pedig attól, hogy az ő élete nem jó, még nem biztos, hogy másé sem az, és az egész emberi létforma teljes kudarc. Fel sem merül benne, hogy egy következő életben lehetne boldog. A boldogtalanság, a nyomorúság szerinte az ember végzete, az emberi sors örök törvénye.
Azok az alternatív létformák, amelyeket saját lelkének javasol (méh, hattyú), költészetjelképek: olyan állatok, amelyekben az öntudatlan hasznosság és szépség testesül meg. Janus szerint ez mentheti csak meg a lelkét attól, hogy egy újabb emberi test börtönébe zárva a legnyomorultabb élőlényként kelljen élnie.
Az emberi létforma ugyanis szembesíti a lelket saját korlátaival, amelyeket a testi, anyagi tulajdonságainak tökéletlensége okoz.
Szólj hozzá a cikkhez!