Mielőtt elkezdenénk elemezni, elmondanám, hogy miért szeretem Janus Pannoniusnak ezt a versét. Nem véletlenül választottam elemzésre, ugyanis nagyon átélhetőnek, nagyon elevennek tartom. Ma is eleven a vers. Aki esett már át borzalmas kínszenvedéssel járó betegségen, ami tényleg rettenetesen meggyötörte, az pontosan érti, hogy mit élhetett át a költő, amikor ezt írta.
Janusnak együtt kellett élnie a tüdőbetegségével, mert akkor még gyógyíthatatlan volt, a tüdővérzései folyton kiújultak. Ma is élnek együtt emberek kellemetlen betegségekkel, például cukorbetegséggel, ami nem teszi lehetővé, hogy olyan önfeledten éljenek bele a világba, mint mások, mert a betegséggel kapcsolatos intézkedésekre folyton figyelni kell.
És ma is vannak súlyos, akár halállal végződő betegségek, amelyek nemcsak megkínozzák az embert, hanem azt a gondolatot is folyton ébren tartják benne, hogy bármikor meghalhat. Ijesztő lehet együtt élni ezzel a gondolattal! Janus is abban a tudatban élt, hogy a tüdőbetegség bármikor elviheti őt. Együtt kellett élnie ezzel a ténnyel.
És voltak dolgok, amiket ő sem tehetett meg, mert ártott volna az egészségének. Például nem lett volna szabad hadba vonulnia és egy katonai táborban élnie. Rossz döntést hozott, amikor megtette ezt. A mai ember is hoz ilyen rossz döntéseket, például amikor hűvös időben túl vékonyan öltözik, és ma is megbánjuk ezeket a döntéseinket. Csakhogy Janus részéről a megbánás sokkal keserűbb volt, mivel a meggondolatlanság következményei is sokkal súlyosabbak voltak. Nem egyszerű kis náthát kellett leküzdenie…
Apropó, nem tudom, olvastam-e valaha betegségről ennyire érzékletes leírást, mint ebben a versben. Részben ettől olyan átélhető ma is. A szenvedés sajnos része az életnek, régen is az volt és most is az. Kinek ilyen, kinek olyan típusú szenvedés jut, de igazán senki sem mentesül alóla (vagy csak egy rövid életszakaszra, hosszabb időre tényleg csak a nagyon szerencsések kerülhetik el). Aki fizikailag egészséges, annak talán lelki szenvedést tartogat az élet. Ezért az ilyen versek lényegében magáról az életről szólnak szerintem, az életünk kísérőjelenségeiről. Ezért érdemelnek sok figyelmet.
Ebben a versben nem egyszerűen egy költő szenved. Persze, konkrétan ő szenved, de maga az emberi szenvedés az, ami megrázó benne. Főleg, ha belegondolunk, hogy a mai napig is mennyi szenvedés van a világban, mennyi szerencsétlenség, és hány embernek kell keresztülmennie szörnyű dolgokon. Ha ebbe belegondolunk, akkor rájövünk, hogy a vers egy örök dologról szól.
Akkor lássuk az elemzést!
Janus Pannonius, a magyar reneszánsz jeles költője, azon kevés magyar költők közé tartozik, akinek tehetségét egész Európa elismeri. Verseit latinul írta, amely a kor műveltségének, irodalmának nyelve volt. Mivel a 15. században az olvasni tudó értelmiségiek csak maroknyian voltak (főleg tudós főpapok), akiknek Janus írt, azok mint tudtak latinul.
Míg itáliai korszakában főleg személytelen, tárgyias verseket írt, Magyarországon írt versei (melyek közül 13 elégia maradt ránk) teli vannak személyességgel, saját élménnyel, érzelmekkel. Különösen ez a verse, amelyben egyre súlyosbodó betegségéről ír.
Itt a személytelenséget nem vethetjük a költő szemére, hiszen végig saját magáról szól a vers, sőt, a végén még meg is említi saját nevét a sírfelirat-jellegű 4 soros zárlatban.
Janus úgy érzi, ezt a betegséget saját butaságának köszönheti: barátai jó szándékú figyelmeztetése ellenére részt vett Mátyás király egyik török elleni hadjáratában, amelyben a magyar sereg feltehetőleg Zvornik várát ostromolta. A költő gyenge szervezete nem bírta a katonaéletet és súlyosan megbetegedett. Ezt az élményt öntötte versbe 1464. október-novemberében.
A versben megtalálható a reneszánsz-humanista költészet minden kötelező eleme, de ezek, pl. az antik utalások, már nem öncélúak: szerepük megváltozik. Már nemcsak az antik kultúra ismeretét bizonyító külsőségként vannak jelen, hanem a költő személyes gondolatokat, érzelmeket fejez ki általuk. Így lényegében költői eszközzé válnak.
A vers 60 disztichonból álló elégia. Persze, a reneszánsz korban az elégia már nem ugyanazt jelentette, mint az ókorban: már csak olyan költeményt neveztek elégiának, amely csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki. Ez a mű is viszonylag hosszabb terjedelmű és fájdalmas, szomorú hangvételű.
A verset egy ellentét indítja: Janus szembeállítja egymással a katona és a költő alakját. Ez humanista sablon, nála mégsem puszta közhely, mivel mindkét szerepben megmérette magát és a katonáskodás miatt elkapott betegség, a szenvedés hitelessé teszi a művét. Tehát közhelyet használ, de a személyes átélés miatt mégsem közhelyszerű a verset nyitó ellentét.
Furcsa ellentét van a ragyogó szellem és a gyenge, betegségektől gyötört test között is, amely a korai elmúlás félelmét okozza a költőnek. Janus nem akar meghalni, a maguk teljességében éli meg az élet és a természet szépségeit.
Számos antik utalást tesz a költő, számos görög és latin hőst, helyszínt említ meg – a korabeli olvasók ezeket mind ismerték, így nemcsak fel lehetett használni a mitológiát, de kötelező eleme is volt a reneszánsz verseknek.
Utal pl. Prométheuszra, a híres titánra, aki ebben a versben nem az emberiség jótevőjeként szerepel. Szemére veti Prométheusznak, hogy miatta kell szenvednie, mert az ő tette hozott minden rosszat az emberekre – feltételezi az olvasóról, hogy ismeri a mítoszt.
A mítosz szerint Prométheusz a főistennel, Zeuszszal (akit Janus a latin nevén, Jupiterként említ) szembeszállva lelopta az égből az embereknek a tüzet. Zeusz dühében bosszút állt, és nemcsak őrajta, hanem az embereken is.
Emiatt két nézet alakult ki Prométheuszról. Vannak olyanok, pl. Aiszkhülosz is, akik Prométheuszban az emberiség jótevőjét látták, Zeuszt pedig, aki tettéért súlyos büntetést szabott ki rá, önkényeskedőnek.
Janus Pannonius nem osztja ezt a nézetet, ő inkább Hésziodosszal ért egyet, aki szerint Prométheusz szabadított rá minden nyomorúságot az emberiségre (nehéz munka, betegség, halál stb.). Illetve Zeusz, de Prométheusz tette miatt, így végső soron Prométheusz okolható az emberek szenvedéseiért.
Ez az értelmezés jelenik meg a Mikor a táborban megbetegedett című versben, és az 1848-as szabadságharc bukása után is ez a nézet fog uralkodni a magyar irodalomban (pl. Arany János műveiben).
Tehát minden bajt Prométheusznak köszönhetünk Janus szerint. Prométheusz átkozása közben visszasírja azt a régi aranykort, amiről már Ovidius is írt, amikor az emberiség még idillikus állapotok között élt, és nem volt egyáltalán szenvedés.
Ezt a boldog kort két módon is ábrázolja: a pozitív és a negatív költői festés eszközét is használja. A negatív festésnek azt nevezzük, amikor leírja, hogy nem volt szenvedés, magyarán a rossz dolgok hiányát ábrázolja. A pozitív festés során pedig felsorolja azokat a jó dolgokat, amiket birtokolt az emberiség (egészséges élet, boldogság).
Legfőbb jónak a fájdalom nélküli halált tekinti, amely öregkorban következik be (az aggastyánnak „lágy álom szállt puha tagjaira”).
A vers első része tehát amolyan mitológiai bevezető, amelyből megtudjuk, hogy valami baja van a költőnek, valamilyen betegség gyötri.
Ezután kezd beszélni Janus saját állapotáról: „kórság, sápadt félelem és düh, rút nyomor” stb. kínozza, ami azért következett be, mert elment Mátyással arra a hadjáratra. Nem volt harcedzett ember, nem lett volna kötelező katonáskodnia, azonban ő dicsőségre vágyott, és most jól megkapta!
Keserű önvád szólal meg soraiban: „saját vétkem hozta reám bajomat”. Betegségéért saját magát ostorozza, szidja, amiért otthagyta szép életét és háborúzni vágyott, holott nincs hozzászokva a fizikai megerőltetéshez, ráadásul testileg gyenge, nem való harci életre.
Ilyenformán a legkülönfélébb érzelmek hullámzanak a versben, amelyeknek a váltakozása tovább is lendíti a költeményt:
- keserű önvád
- nosztalgiázás és az otthoni békés, nyugodt életforma utáni vágyakozás (ami sokkal jobban illik egy humanistához, mint a katonaélet: az olvasás az a tevékenység, amely sokkal méltóbb őhozzá, de már késő bánat).
- ironikus önjellemzés
- csendesebb bánkódás: arra gondol, hogy barátai figyelmeztették, de ő nem hallgatott a jó szóra. Saját ostobaságának köszönheti a betegséget.
Ezután következik a mű középpontjában álló betegségleírás, ahol Janus teljesen realisztikusan, részletesen ábrázolja a tüdőgyulladása okozta testi fájdalmakat, tüneteket. Súlyos láz gyötri, verítékben fürdik, egyszer fázik, máskor izzad, kékül az ajka, szóval nagyon érzékletesen leírja testi kínjait, szenvedését.
Érezni azt is, hogy meg van rémülve és fél a haláltól. Nem akar elszakadni az élettől, az istenekhez könyörög fiatal életéért (30 éves ekkor), a sorssal perlekedik, mert nem akar meghalni.
Költő mivoltára hivatkozik: ő Phoebus papja (Phoebus=Apolló, a költészet istene), ezért joga van az élethez. Nem halhat meg még, hiszen sok műve befejezetlen vagy végső csiszolásra szorul.
De hiába könyörög a kegyetlen istenekhez. Érzi, hogy itt a vég; s ettől a ponttól kezdve a vers megható búcsúzássá válik mindattól, amit szeretett, és az egész élettől.
Nem tud belenyugodni a gondolatba, hogy többé nem láthatja a kék eget, a dombokat, a forrásokat, a mezőt. Azzal vigasztalja magát, hogy legalább édesanyjának, Vitéz Borbálának (aki 1463-ban meghalt) nem kellett megérnie, hogy fia haláltusáját lássa.
De nemcsak egy fiatalember búcsúzik az élettől, hanem egy költő is Janus Pannonius személyében: egy költő, aki nem akarja, hogy neve feledésbe merüljön. Így aztán nemcsak kijelöli sírjának a helyét, hanem sírfeliratát is megfogalmazza a vers utolsó 4 sorában, hogy neve halhatatlan legyen.
Ebben a gesztusban a reneszánsz költői öntudat mutatkozik meg. Janus Pannonius tisztában van vele, hogy mi a legfőbb érdeme: az, hogy meghonosította a Duna táján, Pannóniában a humanista költészetet. (Antik minta is rendelkezésére állt: Horatius ugyanilyen érdemet tulajdonít önmagának Melpomenéhez írt ódájában.)
Ugyanaz a költői büszkeség jelenik meg tehát a vers végén, mint a Pannónia dicsérete című epigrammában. Tisztában van saját fontosságával, érdemével, és ezt a világ tudtára is adja.
Szólj hozzá a cikkhez!