Elöljáróban elmondanék annyit, hogy nagyon szeretem ezt a verset, mert sajátos üzenete van a számomra. Én pozitív üzenetet olvasok ki belőle. Nekem ez a vers azt mondja el, hogy milyen az, amikor valaki nem illik bele a környezetébe, de mégis próbálkozik, mégis megteszi azt, amiről érzi, hogy meg kell tennie, amire hivatva van. Nekem ez a vers arról szól, hogy tegyük azt, amit a szívünk diktál, akkor is, ha őrültségnek tűnik, vagy úgy érezzük, hogy a tervünk kudarcra van ítélve. Merjünk belevágni, és merjünk mások lenni, olyasmit tenni, amit senki más nem tesz körülöttünk. Mint egy mandulafa, amely télen kivirágzik.
Ez a virágzás a télben olyan szívszorító és szép, mert tragikus és heroikus tett. Nagy dolgokat csak így lehet létrehozni. Janus Pannonius is úgy érezte, hogy korán jött, és kudarcra van ítélve, de mennyivel szegényebbek lennénk ma a költészete nélkül! Sosem szabad lemondani az álmainkról azt gondolva, hogy nincs értelme. Akkor is van értelme, ha egyelőre nem látjuk az értelmét.
Lássuk akkor a verselemzést!
Szokatlan természeti tüneményt örökít meg Janus Pannoniius Egy dunántúli mandulafáról című verse, amelyet 1466 márciusában írt Pécsen, ahol 1459-ben püspökséget kapott a királytól.
A vers keletkezésének hátterében az az élmény áll, hogy a Mecsek déli lejtőjén (lehetséges, hogy a püspöki kertben) tél idején virágba borult egy mandulafa. Ez a ritka jelenség megragadta a költő figyelmét.
Janust szíven ütötte a mandulafácska merészsége: tudta, hogy ez a virágbontás reménytelen próbálkozás, a fa túl korán hajtott ki, hiszen jönnek a téli fagyok, így virágai halálra vannak ítélve.
A fácskáról nyomban saját sorsa jutott eszébe. Úgy érezte, ez a mandulafa jelkép: a koránjöttséget fejezi ki. Sőt, ő maga ez a dunántúli mandulafa…
A vers címe egyszerű természeti témát sejtet, és ha szó szerint akarjuk értelmezni, akkor a vers csupán egy szokatlan természeti jelenséget és a költőnek az erre adott személyes reakcióját írja le: a tavasz elején virágzó, rózsaszín levelű mandulafa télvíz idején kivirágzott, ami még a forró déli tájakon is csoda lenne, nemhogy a magyar éghajlat alatt.
Az sem véletlen, hogy a Dunántúlon áll ez a mandulafa: a Dunántúl ugyanis nyugatiasabb, jobban köthető az ókori Rómához (a Római Birodalom a Duna vonaláig foglalt magába későbbi magyar területeket), mint mondjuk a Tiszántúl, amely inkább keleties, kunos kultúrájú (és nem volt a Római Birodalom része). De az is lehet, hogy pusztán azért dunántúli a mandulafa, mert Janus városa, Pécs a Dunántúlon van.
Persze, ismerve a korabeli viszonyokat, a 15. századi Magyarország elmaradottságát műveltség tekintetében, könnyű megfejteni, hogy ez a mű jóval többről szól, mint egy télidőben kivirágzó mandulafáról.
A mandulafa egy délibb vidékről származó, nemes gyümölcsöt adó, értékes fácska, amely elpusztul a rideg környezetben. Nyilvánvaló az analógia: a vers magáról a költőről szól.
Janus Pannonius nagy becsvággyal tért haza Itáliából 1458-ban: szép pálya állt előtte, de a jövő nem váltotta be a reményeit: idegennek, elszigeteltnek érezte magát itthon, amilyen idegennek ez a délszaki növény, a mandulafa érezheti magát az északi pannon földben, télen.
Janus tehát saját tragédiáját írta meg a mandulafa sorsában: a mandulafácska a feudális Magyarországra túl korán érkezett reneszánsz költőt jelképezi.
Egy humanista költemény esetén persze nem maradhatnak el a kötelező antik utalások. A látott valóság, a mögé sűrített jelképiség és az antik mitológiai példázatok egységben voltak a humanista versekben. Ezt a „szentháromságot” nem volt szabad felbontani.
Így a költő már az első sorban párhuzamot von a mecseki mandulafácska és a Hepseridák kertjének aranyalmát termő fái között: „Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott”.
A Heszperidák kertjét tehát a görög mítoszvilágból ismert csodás látványok között említi. A Heszperidák vagy Heszperiszek négy nimfa neve, akik a föld nyugati szélén élnek, és kertjükben csodálatos aranyalmák teremnek. Herkules (görög nevén Héraklész) pedig Zeusz fia, aki mesebeli hőstetteket vitt véghez, és halála után istenné vált.
Ezután az Odüsszeiából ismert csodás sziget, a phaiákok szigete tűnik fel: „Hősi Ulysses sem Alcinous szigetén.” Janus szerint Ulysses (görög nevén Odüsszeusz) sem látott hasonló csodát Alcinous (görög nevén Alkinoosz), a phaiák király szigetén.
A tagadó szerkezetek (nem, sem) fokozzák az olvasó várakozását, és előkészítik annak a természeti jelenségnek a leírását, amit a költő a mitológiai csodáknál is nagyobb csodának tart.
Ezután szembeállítja egymással a mediterrán bőséget és az északi, hűvös, pannon környezetet: „Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, / Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.” Ez arra szolgál, hogy a túlzás (hiperbola) eszközével kiemelje a mandulafa merészségét, amely a téli hidegben, idő előtt virágot hozott.
Ez a merészség, ez az egyediség, ez a szépség megragadja a költő szívét: „S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben”, jelenti ki, úgy, mint amikor valami nagy tettről beszélünk. Az „íme” szó érzékelteti, hogy ez a merész virágbontás mekkora csodálatot kelt a költőben. A mandulafa virágzása úgy jelenik meg, mint egy világraszóló csoda.
Azonban a vers második feléből kiderül, hogy ez a kivételes érték veszélyben van: „Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!” A virágzás reménytelensége érezhetően részvétet kelt a költőben (érzelmi reakcióját jól kifejezi az is, hogy kijelentő mondat helyett felkiáltó mondatot használ). A virágzást a megfagyás („zúzmara”), az életet a halál képei ellenpontozzák.
Itt a hangnem is megváltozik: a felütés hangulata majdhogynem idilli, de ez az idillt sejtető hang a végére elégikussá válik. Emiatt a vers műfaja is, bár formailag epigramma, hangnemét tekintve inkább elégikus epigramma, mert a hangvétele olyan szomorkás, fátyolos, bágyadt, melankolikus.
A lírai én ezután megszólítja a mandulafácskát, amelyet Phyllisszel azonosít: „Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon”. Az, hogy nincs még fecske a tájon, szintén azt jelenti, hogy még korán van, a fecskék ugyanis költöző madarak és csak a téli fagyok után szoktak megérkezni.
Phyllis trák királylány volt, akit Démophoón athéni királyfi eljegyzett, de a vőlegénynek még az esküvő előtt el kellett utaznia, s mivel sokáig nem tért vissza, Phyllis úgy érezte, hiába várja. Reménytelen szerelmében búskomorságba esett és felakasztotta magát egy erdőben. Az istenek kegyesek voltak hozzá és mandulafává változtatták.
A korabeli értő olvasók érzékenyen reagáltak a mitológiai utalásokra: ezeken mérték le, hogy mennyire jó a vers. Phyllis története ráadásul olyan toposz volt, amelyet már Ovidius és Petrarca is használt. A reneszánsz olvasó megértette belőle, hogy az idill szomorú véget ér a versben.
Az utolsó sorban a költő gyengéd megértéssel és együttérzéssel kérdezi a mandulafától: „Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”
Ez a gyengéd hang nyomatékosítja a költő személyes érintettségét: Janus saját magára, sikeres költői pályakezdését követő magányára, elszigeteltségére utal, azaz a vers allegorikusan értelmezhető.
Az olvasó felismeri a mandulafa sorsa és a költő sorsa között vont párhuzamot, anélkül, hogy a költőnek konkrétan élnie kellene a sorsmegfeleltetés eszközével. Nagyon szép, finom megoldás! Attól, hogy nem mondja ki nyíltan, még szebb, még fájdalmasabb a költemény.
Tehát amikor Janus megszólítja a mandulafát, saját magát szólítja meg (önmegszólítás).
A tél és a tavasz szembeállítása rosszat sejtet: a természet törvényei erősebbek az oktalan mandulafácskánál, amely, lám, idő előtt kivirágzott. Ugyanilyen oktalanság volt Janus részéről azt képzelni, hogy elhozhatja Magyarországra a humanista műveltséget, amikor itt még nincsen rá fogadókészség.
Mert nem volt. Igaz, Janus halála után Mátyás király meghonosította itthon a reneszánsz kultúrát, de az ő udvarában is főleg külföldiek művelték a humanista művészeteket, tudományokat. A magyarok nem voltak fogékonyak rá, kellett még száz év, hogy a fogadókészség itthon is kialakuljon (Balassi idején már volt „kereslet” a reneszánsz műveltségre és irodalmi művekre). Janus valóban túl korán „érkezett”.
Szólj hozzá a cikkhez!