Vannak emberek, akik nehezen tudják megszerettetni magukat. Ezt tény. És talán ők érzik is, amikor valakinek nem rokonszenvesek, de nem tudják megmagyarázni, hogy miért nem azok. „Mi a baj velem?” – teszed fel a kérdést, ha közéjük tartozol.
Természetesen mindenkivel előfordulhat, hogy nem tud a másikban rokonszenvet ébreszteni, ezzel nincs semmi baj. És az is igaz, hogy nem kedvelhet mindenki. De ha 10 emberből 9 első látásra antipatikusnak talál, akkor felébred a gyanúd, hogy veled lehet a baj.
És azzal nem ér véget a dolog, hogy neked ez rosszul esik. Számos más hátrányod is származhat belőle: előfordulhat, hogy a munkahelyeden emiatt nem tudsz előrelépni (esetleg már eleve megfelelő állást sem kapsz), vagy a magánéletedben megrekedsz, mert nem találsz partnert magadnak.
Mindenképpen érdemes némi energiát fordítanod arra, hogy kialakíts néhány olyan szokást, vagy megszerezz néhány olyan tulajdonságot, amit az emberek általában vonzónak találnak. De hogy is kezdj ehhez hozzá?
Első lépésként a kapcsolatteremtést kell gyakorolnod, ami legjobban azoknak megy, akik karizmatikus egyéniségek. Tehát őket kell figyelni, és ellesni a trükköket.
Napoleon Hill a The Science of Success (A siker tudománya) című esszégyűjteményében összefoglalta a karizmatikus személyiség főbb jellemzőit.
Ilyen karizmatikus ember volt például Charles M. Schwab, aki a 19. század végén élt és dolgozott egy amerikai cégnél, melynek vezérigazgatói posztjáig emelkedett fel. Karrierjét, 75 ezer dolláros havi fizetését és 1 millió dolláros bónuszait varázslatos egyéniségének köszönhette: valósággal mágneses vonzereje volt, mindenki szerette.
Főnöke, a legendás iparmágnás, Andrew Carneige azt nyilatkozta, hogy Schwab azért a munkáért kap olyan magas fizetést, amit elvégez, a mesés bónuszokat viszont azért a munkáért kapja, amit másokkal végeztet el. Megnyerő egyéniségével szinte bármit el tudott érni másoknál: az emberek képtelenek voltak nemet mondani neki.
Te is szeretnéd, hogy ismerőseid, barátaid, munkatársaid kezüket-lábukat törjék azért, hogy valamivel a kedvedben járjanak? Lássuk, melyek azok a tulajdonságok Napoleon Hill szerint, amelyek szimpatikussá, sőt, vonzóvá teszik egyik embert a másik számára!
1. Amikor beszélsz valakivel, legyen alap a figyelmesség, a magabiztosság és a pozitív hozzáállás
Miért jobb együtt lenni bizonyos emberekkel, mint másokkal? Milyenek ők? Ha mélyére nézünk a kérdésnek, rájövünk, hogy ezek az emberek teli vannak pozitív energiával: kedvesek, derűsek, barátságosak. Amikor a társaságukban vagyunk, feltöltődünk, valósággal újjászületünk. Olyan ez, mint a varázslat.
Nagyon fontos, hogy ők soha nem hagyják el magukat, nem keseregnek, nem panaszkodnak, nem engedik szabadjára a rossz hangulatukat, és amikor dühösek, nem másokon töltik ki a haragjukat. Mi, magyarok, szokva vagyunk a panaszkodáshoz, és sajnos az elégedetlenség hangos kinyilvánítása, az indulatos reakció is gyakori.
A pszichológiában van olyan irányzat, amely azt tartja, hogy fontos levezetni az indulatainkat. Igen ám, de ha ezt mások rovására tesszük, akkor utálni fognak minket, és ezt nem akarjuk.
Budapest különösen rosszul áll ezen a téren: az utcán gyakran látni embereket, akik magukból kivetkőzve ordítanak apróságok miatt, anélkül, hogy sejtenék, egy külső szemlélő számára milyen szánalmas látványt nyújtanak. És sajnos az is kijelenthető, hogy gyakran éri az embert vadidegenek részéről inzultus Budapesten: az utcán, a tömegközlekedési járműveken vagy a boltokban.
Évről évre romlik a helyzet: már ott tartunk, hogy egyes szórólapozók is mocskos dolgokat kiabálnak az ember után, ha nem veszi el a szórólapot. Nos, akinek ennyire nincs önfegyelme, azt sohasem fogják kedvelni.
Még az a szerencse, hogy az erőszakos megnyilvánulások a verbalitás szintjén maradnak, különben súlyos baj lenne a közbiztonsággal, de így is elég sérelmesek és fájóak. Nem csoda, ha a budapesti ember ellenséges légkörben érzi magát a saját városában, és az a benyomása, hogy itt az emberek utálják egymást. Ez a légkör bizony visszahat az egyénre, aki védekező pozíciót vesz fel, s ez semmi esetre sem kedvező a rokonszenv elnyerése szempontjából.
Egyesek talán azt hiszik, hogy keménykedniük kell ahhoz, hogy tiszteletben tartsák őket, pedig az erőszakosság mögött mindig gyengeség rejlik. A valóban erős ember meg meri engedni magának azt, hogy ne keménykedjen. Sőt, azt is, hogy kedves legyen másokhoz, akár idegenekhez is.
A karizmatikus ember kifejezetten barátságos. Mindig fegyelmezett és mindig barátságos. Soha nem veszíti el a fejét, nem enged szabad utat az indulatainak, nem ócsárol másokat.
Nem engedi meg magának, hogy cinikus legyen és gúnyolódjon, ugyanakkor félénk és bizonytalan sem lehet. Azért tud megnyerő lenni, mert éppen a kellő mértékig magabiztos. Éppen annyi határozottsággal beszél, hogy nem tűnik se nyuszinak, se beképzeltnek vagy arrogánsnak. Ez a belülről jövő magabiztosság a hangjának is kellemes zengést ad (a hangszín semmi esetre sem lehet támadó).
Amikor a másik beszél, a karizmatikus ember figyelemmel és érdeklődéssel fordul felé, türelmesen meghallgatja, és a válasza sohasem lenéző vagy kioktató. Bármi történik, képes megőrizni a hidegvérét, nem csattan fel, nem veszíti el a fejét.
A nyugalmunk megőrzése és az önuralom rendkívül fontos. Nem szabad túlreagálni a dolgokat, az ember tartsa féken az indulatait, még akkor is, ha vitába keveredik és úgy érzi, hogy neki van igaza. El lehet intézni a dolgokat normális hangon is, sőt, úgy könnyebben el lehet intézni őket, mert a másik fél hajlandóbb lesz elismerni az igazunkat, ha nem sértjük meg.
Ha felháborodunk valamin, érdemes venni egy mély levegőt és elszámolni tízig, mielőtt rázúdítanánk valakire a méltatlankodásunkat. És amikor megszólalunk, beszéljünk higgadtan és tisztelettudóan! Ezzel hamarabb célt érünk, mint a sértegetéssel, és ha nem, hát akkor legalább megőriztük a méltóságunkat és nem alacsonyodtunk le a másik fél szintjére, aki elvesztette az önuralmát és ordítozott.
Mindig annak sérül az „imázsa”, aki magából kikelve idegbeteg módon viselkedik, és a frusztrációját másokon vezeti le. Azonkívül a dühkitörésektől agyvérzést is lehet kapni.
2. A türelem és a nyitottság megnyerő, de még megnyerőbb egy kedves mosoly
A türelmetlen, lármás, hőbörgő emberekkel szemben hatalmas előnyt élveznek azok, akik higgadtak tudnak maradni éles helyzetekben is. Ha egy türelmes ember jól időzíti a szavait, könnyen felülkerekedhet a türelmetlen emberen, írja Hill.
Nyitottnak lenni azt jelenti, hogy nem zárkózunk el azoktól, akik más nézeteket vallanak, mint mi. Nagyon fontos, hogy ne váljon belterjessé a gondolkodásunk: ne csak azok társaságát keressük, akik egy véleményen vannak velünk, hanem hallgassunk meg mindenkit. És igyekezzünk türelmesnek lenni azokhoz is, akiknek az egyéniségét idegesítőnek találjuk vagy akik szerintünk butaságot beszélnek.
Azt hiszem, mi magyarok különösen nehezen tudjuk fékezni magunkat ilyen esetekben. Elég arra gondolni, amikor például politikai vitánk van valakivel. Nem lehet minket azzal vádolni, hogy feladnánk az elveinket a békesség kedvéért, inkább fordítva: a békességet és a baráti kapcsolatainkat adjuk fel az elveink kedvéért. Úgy gondoljuk, inkább ne szeressen a másik, de akkor is nekünk van igazunk.
Szilárd meggyőződéssel bírni fontos, de ne feledjük, hogy a kapcsolati töréseknek, sértéseknek és sértődéseknek a népszerűségünk látja kárát. Ha odáig jutunk, hogy már csak a velünk egy nézeten levőkkel tudunk szót érteni, az azt jelenti, hogy nem vagyunk nyitottak, és elvesztettük az empátiás képességünket is: már nem tudjuk a másik nézőpontjából is megvizsgálni ugyanazt a kérdést.
Szóval próbáljuk meg elkerülni a haragot és a gyűlölködést. Őrizzük meg a hidegvérünket, hallgassuk meg egymást, és mosolyogjunk kedvesen! Napoleon Hill szerint Roosevelt elnök azért volt olyan népszerű, mert lefegyverző mosolya volt. A mosolyával bizalmat ébresztett az emberekben, akik sokkal szívesebben nyíltak meg neki, mint másoknak.
Nem is gondolnánk rá, de a mosoly az egyik leghatékonyabb kommunikációs eszköz. Sokkal többre megyünk vele, mint az indulatos megnyilvánulásokkal és a sértésekkel. Próbáljuk ki legközelebb!
3. Ha kudarc ér, akkor is maradjunk bizakodóak
Ez az egyik legnehezebb feladat: a kudarchoz is álljunk hozzá pozitívan! Ha padlóra kerülünk, akkor is fel kell tudni állni, és ha lehet, nem egy lelki sérüléssel menni tovább, hanem azzal a gondolattal, hogy kaptunk az élettől egy leckét.
A kudarcokból ugyanis tanulni lehet. Ne agyaljunk és bánkódjunk rajtuk sokat, de amikor végiggondoljuk a történteket, mindig próbáljuk meg felfedezni, hogy hol követtük el a hibát és milyen tanulsággal szolgál az eset. Tekintsünk az egészre úgy, mint lehetőségre, amely alkalmat ad nekünk a fejlődésre, és amely bölcsebbé is tesz.
Még jobb, ha találunk a rosszban valami jót: egy apróságot, ami pozitív, amit nem kudarcként élünk meg az eset kapcsán.
És mi köze ennek a népszerűséghez? Nos, az emberek csodálattal tekintenek azokra, akik nem törnek össze, akik nem adják fel, akik megállják a helyüket nehéz körülmények között is. Akik képesek tanulni a hibáikból és felülemelkedni a bánatukon, kudarcaikon, akik nem roppannak össze a szenvedés súlya alatt, és akár a sors csapásaival is bátran szembenéznek. Ha ilyenné tudsz válni, akkor tisztelni fognak.
Ez nem azt jelenti, hogy rejtsük el a kudarcainkat, sőt. Mindenki tudja, hogy az ember sebezhető lény, és érik kudarcok, így nem kell eltitkolnunk őket. De mutassuk meg, hogy pozitívan állunk hozzájuk: mondjuk el, milyen hálásak vagyunk azért a bölcsességért, amit megszereztünk, és mi az, amit egy-egy kudarc nélkül soha nem tanultunk volna meg!
A tökéletes ember nem hiteles, mert tökéletes ember nem létezik. De felnézünk azokra, akik helyén tudják kezelni a kudarcot és tanulnak a hibáikból.
4. Ne fukarkodjunk a dicsérettel, de a bók mindig legyen őszinte és túlzások nélküli!
Egy jó szó semmibe sem kerül annak, aki adja, viszont rengeteget jelent annak, aki kapja. Mégis olyan világban kell élnünk, amelyben rengeteg a goromba, erőszakos, másokat lekezelő ember, miközben a társadalom túlnyomó része ki van éhezve a jó szóra, a dicséretre és az elismerésre.
Rossz, ha hiába várjuk a jó szót, senkitől sem kapjuk meg, de még rosszabb, ha megkapjuk ugyan, de nem őszinte. A hamis bók inkább ront a helyzeten, mint javít. Ugyanis nagyon átlátszó, amikor azért bókolunk valakinek, mert meg akarjuk nyerni magunknak. Ilyen esetben a másik inkább rosszul érzi magát, és ahelyett, hogy megkedvelne, gyanakodni kezd, hogy valami hátsó szándékunk van.
Ezért alapszabály, hogy csak akkor dicsérjünk, amikor a másik tényleg megérdemli, és soha ne vigyük túlzásba a bókolást. Csak akkor dicsérjük meg a barátnő új frizuráját, ha tényleg tetszik.
A másik úgyis észreveszi, ha az arcunk és a szemünk mást mond, mint a szánk, és azt fogja gondolni, hogy gúnyolódunk. Ezt semmi esetre sem akarjuk, hiszen a gúny az egyik legsértőbb dolog: még megszólalni se kell, elég egy gúnyos mosoly, és a másik körömpiszoknak fogja érezni magát, de egész életére meg is utál minket ezért.
Tehát amikor dicsérünk, akkor az a cél, hogy a másik fél a legfontosabb, legérdekesebb embernek érezze magát a világon. Érezze az érdeklődésünket, érezze, hogy jól érezzük magunkat a társaságában. Adjunk neki lehetőséget és időt, hogy beszéljen magáról (a legtöbb ember szeret önmagáról beszélni).
5. Legyünk őszinték, de ne mondjuk ki mindig azt, amit gondolunk!
Az őszinteség nem azt jelenti, hogy válogatás nélkül mindent kimondunk, ami eszünkbe jut. Vannak, akik imádnak fikázni másokat, és amikor ezért szemrehányást kapnak, azzal védekeznek, hogy ők csak őszinték. Az ilyen ember soha nem lesz népszerű.
Lehet vitatkozni azon, hogy amikor nem mondunk el valamit, az hazugság-e vagy sem, az én nézetem szerint nem az. A hazugság eredetileg hamis állítást jelent, és nem elhallgatást. Ha elhallgatunk valamit a másik elől, az történhet jó szándékkal is, például nem akarjuk megbántani.
Van, amikor egyszerűen jobb, ha megtartjuk magunknak a véleményünket. Lehet, hogy nekünk van igazunk, de nem érdemes magunkra haragítani a másikat csak azért, hogy kimondhassuk azt, amit gondolunk. Némi önuralommal legyőzhetjük a késztetést, hogy kimondjuk a negatív ítéletet, és megmarad a jó viszony.
Persze, vannak olyan helyzetek, amelyekben jobb beszélni, és vannak olyan dolgok, amiket nem hallgathatunk el olyanok elől, akik közel állnak hozzánk. De mindig mérlegeljünk, mielőtt szóra nyitjuk a szánkat.
Ami pedig a kritikát illeti, bánjunk vele nagyon óvatosan! Őszintének lenni semmi esetre sem azt jelenti, hogy a másik embert tájékoztatjuk a legapróbb hibájáról is, és minden ügyetlenségét az orra alá dörgöljük. Ne feledjük, hogy nekünk se esne jól, ha valaki „puszta jó szándékból” felvilágosítana róla, hogy milyen szörnyű embernek vagy micsoda baleknek lát minket.
Az igazság az, hogy ha mindent tudnánk, amit mások gondolnak rólunk, többségünk már rég a diliházban lenne! Tehát igyekezzünk kíméletesnek lenni másokhoz, abban a reményben, hogy mások is kíméletesek lesznek hozzánk.
6. Szokjunk le a halogatásról és a találkozóinkról soha ne késsünk el!
Te mennyire kedveled azokat az embereket, akik a számukra kellemetlen dolgokat mindig holnap csinálják meg, és akik mindig mindenhonnan elkésnek? Nem nagyon, ugye? A halogatásra és a késésre való hajlam egyáltalán nem szimpatikus, ugyanis negatív jellemvonásokra enged következtetni.
Az olyan ember, aki mindig mindent halogat, valójában fél a cselekvéstől. Fentebb már volt szó róla, hogy általában a karizmatikus embert tartjuk vonzónak, aki helyt tud állni a nehézségek közepette és soha nem adja fel. A halogató ember pont az ellentéte a karizmatikusnak: a halogatás cselekvésképtelenséget, tehetetlenséget, élhetetlenséget árul el.
Arról nem is beszélve, hogy a halogatás eredménye általában késés: aki halogat, az képtelen betartani a határidőket, mindig csúszik a feladataival, mindig késésben van, folyton összecsapnak a feje fölött a hullámok. Ettől ő még nem lesz rossz ember, de nem tartjuk se erősnek, se megbízhatónak, és baj esetén nem hozzá fordulnánk.
Az ilyen ember mellesleg a találkozóira is késve érkezik, hiszen már eleve késve indul el. És miért indul el késve? Mert halogatta a készülődést: „csak még ezt az sms-t megírom, csak még azt megnézem a telefonomon, és utána.” Aztán rádöbben, hogy már csak fél órája maradt, és fejvesztve kapkod, semmit nem talál, amit keres, és amikor végre elkészült, rohan a buszhoz, amely épp az orra előtt megy el… Ismerős?
Nos, nem véletlenül tartja a mondás, hogy a pontosság a királyok udvariassága. Régen úgy tartották, meg kell tisztelni a másik felet azzal, hogy időben érkezünk és nem váratjuk meg.
Te hogyan érzed magadat, ha már fél órája vársz, és a másik még mindig nincs sehol? Lehet, hogy aggódni kezdesz, hogy talán baja esett. De ha ez rendszeresen előfordul, akkor már tudod, hogy egyszerűen csak megbízhatatlan, és talán úgy érzed, semmibe vesz téged, hiszen mindig megvárat. Miért nem képes időben elkészülni, ha veled van találkozója? Egy fontos találkozóról biztos nem késne el! Pedig az a helyzet, hogy elkésne. Az ilyen ember ugyanis mindig elkésik, még a fontos találkozóiról is. Egyszerűen nem tartja tiszteletben se a saját, se a másik ember idejét.
Ne feledjük, hogy az idő pénz! Ha valakit megváratunk, az olyan, mintha pénzt rabolnánk el tőle. Hiszen amíg ránk vár, addig ezer más értelmes dolgot csinálhatna…
Így hát ne kényszerítsünk arra senkit, hogy miattunk pazarolja az idejét! Tiszteljük meg egymást azzal, hogy időben elkezdünk készülni, időben elindulunk, és pontosan érkezünk a találkozóinkra! Ha valami közbejön, dugó, baleset, váratlan vészhelyzet, az más, de ha a saját hibánkból késünk, akkor ne hárítsuk a felelősséget másra! Ismerjük be, hogy megint gyengék, szétszórtak és figyelmetlenek voltunk, és határozzuk el, hogy legközelebb másképp lesz.
A másik féllel szemben pedig, akit megvárakoztattunk, ne sumákoljunk, ne bagatellizáljuk el a dolgot, ne próbáljunk úgy tenni, mintha nem is késtünk volna el, és főként ne tegyünk úgy, mintha jogunk lenne késni és őt váratni. Ha már elkéstünk, akkor álljunk elé becsületesen és kérjünk tőle bocsánatot! Vállaljuk a felelősséget azért, amit tettünk.
Sokkal szimpatikusabb, ha egyenesen szembenézünk vele és bocsánatot kérünk tőle, mint ha próbálunk elsiklani a dolog fölött, és nem veszünk tudomást a saját késésünkről. Akit megváratunk, az megérdemli a bocsánatkérést.
7. Igyekezzünk minden nap találni valakit, akivel tehetünk valami jót!
Nagy divat manapság a filantrópiát, az emberbaráti cselekedeteket és a humanitást hangoztatni, de amikor az idős nénit cipekedni látjuk, senkinek nem jut eszébe, hogy segítsen neki. Elméletben szeretnek az emberek jók lenni, sokan még pénzt is adnak nemes ügyekre, de amikor egy-egy apró dologgal sokat segíthetnének a másiknak, félrefordítják a fejüket.
A régi mondás úgy tartja: „Jó tett helyébe jót várj.” Vajon igaz ez ma is? Kifizetődő jónak lenni? A csavar ott van, hogy fel sem szabadna tenni ezt a kérdést. Az igazi jótékonyság önzetlen: nem kérdezi, hogy mit kapok cserébe, ha segítek neked.
Pedig a helyzet úgy áll, hogy igenis kapsz valamit, ha nem is anyagi értelemben: azt kapod, hogy szeretni fognak. Kutatások bizonyították, hogy az emberek legjobban azokat szeretik, akik önzetlenül segítenek másokat, és semmi ellenszolgáltatást nem várnak jótéteményükért. Azt mondod, nem nagyon vannak ilyenek?
Pedig vannak. Vannak, akik inkább adni, mint kapni akarnak, és hiszed vagy sem, nekik vannak a legjobb kapcsolataik: szeretik őket és köztiszteletben állnak. Adam Grant, a Wharton Egyetem professzora egy kutatásában bebizonyította, hogy ezek az emberek tudják a legtartósabb és leggyümölcsözőbb kapcsolatokat kiépíteni.
Azok, akik úgy gondolják, a jótékonyságba nem érdemes energiát fektetni, vagy attól félnek, hogy mások kihasználják őket, ha túlságosan segítőkésznek mutatkoznak, többnyire nem népszerűek. Ugyanis mind a segítőkész embereket szeretjük, akik tesznek valamit másokért.
Mielőtt azt mondanád, a fenti hét pont túl sok, túl nehéz betartani, és úgyis mindig lesznek olyanok, akik mindennek ellenére antipatikusnak találnak, gondold végig a következőt! Igazad van, egészen biztos, hogy továbbra sem fog mindenki szeretni, mert az emberi természet már csak olyan, hogy léteznek ösztönös rokonszenvek és ellenszenvek. És az is nyilvánvaló, hogy nem tudsz mindenkinek megfelelni.
A cél nem is ez, hanem az, hogy legyen néhány olyan tulajdonságod, amit általában rokonszenvesnek találnak az emberek. Ezzel ellensúlyozhatod más hiányosságaidat, hibáidat. Lehet, hogy valaki azt fogja mondani rólad: ez az XY olyan furcsa a ferde orrával, de mindig olyan kedves és mindig annyit segít!
A lényeg: nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szeressenek! Sőt, a legtöbb ember jobban kedveli „gyarló”, „esendő” embertársait, mint azokat, akik megpróbálnak tökéletesnek látszani, és kívülről úgy tűnik, hogy semmi hibájuk, semmi szégyenfoltjuk nincs. Az ilyen ember mindig gyanús, hiszen jól tudjuk, hogy mindenkinél van egy-két csontváz a szekrényben.
A tökéletességet tehát felejtsd el: a fő az, hogy ügyelj a megfelelő viselkedésre. Régen úgy mondták, hogy igyekezz megőrizni a jó híredet. Persze ma már jó hírben állni nem ugyanazt jelenti, mint száz éve, de az embereknek ma is van egymásról véleményük, és ha megkérdezed, szíves-örömest el is mondják.
Mivel nem látjuk magunkat kívülről, gyakran meglepődünk, amikor kapunk egy negatív visszajelzést, mert olyan tulajdonságot aggatnak ránk mások, amit mi egyáltalán nem tartunk magunkra jellemzőnek. Nos, ezeket a bélyegeket többnyire a viselkedésünk alapján kapjuk embertársainktól.
Lehet, hogy egy szomszédod azt mondja rólad, hogy beképzelt vagy, holott te úgy érzed, egyáltalán nem vagy az. Aztán amikor a mélyére ásol, kiderül, hogy azért gondolja rólad ezt, mert soha nem köszönsz neki, nem veszed észre az utcán. Emiatt azt hiszi, lenézed.
Talán érdemes megkérni valakit, aki jól ismer és akiben megbízol, hogy mondja el, milyennek látszol kívülről. Valószínűleg fájdalmas élmény lesz, mert sok olyasmit fogsz hallani, ami nem esik jól vagy egyenesen felháborít. De csak így tudhatod meg, hogy mely tulajdonságaidon érdemes csiszolni, és mit tehetsz még azért, hogy szerethetőbb legyél.
Szólj hozzá a cikkhez!