6 tévhit a depresszióról, amely sokat árt a depressziós betegeknek

Depresszió tévhitek
Kép forrása: Public Domain Pictures

 

 

A depresszió azok közé a betegségek közé tartozik, amelyeket a mai napig sok tévhit övez. Vannak, akik nem veszik komolyan a depressziót, nem tekintik igazi betegségnek, hanem inkább „divatjelenségnek”, és nem értik meg, min megy keresztül egy depressziós ember.

Ezek az emberek azt mondják, a depresszió nem betegség, csak „hiszti” vagy figyelemfelhívó manőver. Valószínűleg azért gondolkodnak így, mert nincsenek tisztában a depresszió mibenlétével: információik hiányosak vagy tévesek.

A tévhitek eloszlatása rendkívül fontos, hiszen aki „nem hisz” a depresszióban, és emiatt egy depressziós emberrel nem úgy bánik, ahogy kellene, az sokat ronthat a beteg állapotán. A nem megfelelő bánásmód akár a beteg életére nézve is kockázatot jelent.

Allison Abrams depressziósokat kezelő szakpszichológus összegyűjtött 6 félreértést, közkeletű tévhitet, amelyeket fontos lenne tisztázni. Ha ezek a tévhitek megszűnnének, az sokat segítene a depressziós betegek helyzetén.

 

1. tévhit: „A depresszió nem több, mint szomorúság”

Ez nem igaz. Bánat akárkit érhet, lehangolt vagy szomorú bárki lehet, az még nem depresszió. A klinikai depresszió jóval több ennél, és az érintettek egész életére hatással van.

Aki nem „csak” szomorú, hanem igazán depressziós, annak még az is nehezére esik, hogy lezuhanyozzon. Képtelen a normális emberi kommunikációra és az önképe annyira eltorzul, hogy az egész világot ellenségének érzi. Mindenkit, még családját és barátait is ellenségnek látja, pedig racionális szinten tisztában van azzal, hogy szeretik. De sajnos a depresszió háttérbe szorítja az észérveket. A depressziós ember nem képes a józan ítéletalkotásra.

Mélységes bűntudatot, tehetetlenséget és kétségbeesést érez vagy apátiába süllyed és semmit nem érez, csak tompa, bénító ürességet. Úgy érzi, a dolgok soha nem fognak rendbe jönni.

 

2. tévhit: „Aki depresszióba esik, az gyenge”

A depresszió nem gyengeség. Vannak, akik azt hiszik, hogy csak a gyenge személyiségű ember lehet depressziós, de ez nem igaz. A depresszió egy betegség, semmi köze az erőhöz vagy a jellemhez. Genetikai, biológiai, környezeti és pszichológiai faktorok kombinációja okozza.

Mégis tapasztalható egyfajta megvetés a társadalom részéről azok iránt, akik depressziótól szenvednek. A depresszió áldozatai egészen más megítélés alá esnek, mint például a rákbetegek, akikkel mindenki mélyen együtt érez és dicséri bátorságukat, lelkierejüket, élni akarásukat. Vajon egy mentális betegség áldozata miért nem érdemli meg ugyanezt a tiszteletet?

Sajnos, a depressziós embert olyan fölösleges jó tanácsokkal terheljük, mint pl. „gondolkodj pozitívan!” vagy „emelkedj felül rajta!”. Ha szívrohamot kapott volna, nem traktálnánk ilyen tanácsokkal, de ha „csak” depressziós, akkor mindenki megpróbálja „felrázni”, és mindenki feljogosítva érzi magát az okoskodásra.

Pedig ez ugyanúgy nem segít, mintha egy szívbetegnek mondanánk. Sőt, ront a helyzeten, mert elbagatellizálja a bajt, ráadásul társadalmi szinten a depressziós betegek megbélyegzéséhez, kirekesztéséhez vezet. És még veszélyt is hozhat a betegre, aki szégyenében nem fordul orvoshoz, mert azt hiszi, a problémája semmiség és magától kell meggyógyulnia. Pedig nagyon fontos, hogy egy depressziós beteg megfelelő kezelést kapjon.

 

3. tévhit: „A depresszió a gazdagok betegsége”

Valamiért elterjedt az a hiedelem, hogy a depresszió a jóléti társadalmak jellegzetes betegsége, mert ezekben a társadalmakban az emberek jó dolgukban már nem tudnak mit kezdeni magukkal. Óriási tévedés azt hinni, hogy bárki is unalmában esik depresszióba, vagy hogy a gazdagok hajlamosabbak rá, mint a szegények. A depresszió nem válogat.

Az Egészségügyi Világszervezet szerint 350 millió ember szenved depressziótól világszerte, amely a Föld népességének 5%-a. Ebből 20-40% azoknak a nőknek az aránya, akik szülés utáni depressziótól szenvednek, és kétszer annyian vannak a fejlődő országokban, mint a nyugati jóléti államokban.

Nincs olyan nemzet, faj, külső tulajdonság, életkor, szociális helyzet, vallás, neveltetés vagy foglalkozás, amely hajlamosítana a depresszióra. A betegség nem külső körülmények függvénye, bárki áldozatul eshet neki.

 

4. tévhit: „A depresszió növeli a kreativitást”

Ez egy széles körben elterjedt mítosz. Különösen a művészekkel kapcsolatban tartja magát a vélekedés, hogy „aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni”, vagyis hogy nagy szenvedés szükséges ahhoz, hogy a művész remekművet tudjon alkotni.

Nem vitás, hogy vannak remekművek, amelyek nagy szenvedésekből nőttek ki, de ez nem jelenti, hogy csak szenvedés hatására lehet remekművet alkotni. Sőt, a depresszió megöli a kreativitást.

Kathryn Graddy, a Brandeis Egyetem oktatója kutatást is végzett a témában. Olyan művészek munkáit gyűjtötte össze, akik éppen gyászoltak, és még nem telt el két év azóta, hogy a szívüknek kedves személy meghalt.

Graddy megvizsgálta, milyen hatást tett a gyász, a bánat, a szenvedés a szóban forgó művészek kreativitására. Arra az eredményre jutott, hogy a művészek nem életük legjobb munkáit alkották a gyászidőszak alatt. Ezek a művek, amelyek rendkívül intenzív szenvedés közepette születtek, sem a kritikusok tetszését nem nyerték el, sem az aukciókon nem szerepeltek jól. Minden esetben visszaesést mutattak a művész korábbi munkáihoz képest.

Ez az eredmény teljesen egybevág azzal, amit a pszichológiai szakkönyvek állítanak a kreativitás és a lelkiállapot összefüggéséről.

Az a tévhit, hogy a depresszió bármilyen szempontból is „hasznos” lehet vagy hogy az alkotáshoz szenvedni kell, nemcsak káros, hanem veszélyes is, mert előfordulhat, hogy egy depressziós művész emiatt nem kéri szakember segítségét.

 

5. tévhit: „Az antidepresszánsok zombivá tesznek”

Ez a tévhit is súlyos következményekkel járhat, ha elriaszt egy depressziós beteget attól, hogy orvosi segítséget kérjen vagy hogy beszedje a felírt gyógyszert.

Az antidepresszáns ugyanolyan gyógyszer, mint a többi: vannak mellékhatásai, de nem veszi el az ember lelkét és nem csinál zombit senkiből. Viszont minden beteg más, és lehet, hogy ki kell próbálni néhány fajta antidepresszánst, mire az orvos megtalálja azt, amelyik legjobban illik a beteg sajátos kémiájához.

A tudomány fejlődése folytán egyre jobb gyógyszerek kerülnek a piacra, a mellékhatások is csak minimálisak. Egyébként a depresszió nem igényel minden esetben gyógyszeres kezelést: a beteg másféle terápiát is kaphat, ha az orvos úgy ítéli meg, hogy az állapota nem indokolja antidepresszáns felírását.

Viszont ha egy súlyosan depressziós beteg nem szedi be a gyógyszert, mert fél, hogy zombivá teszi, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Vannak depressziós betegek, akik öngyilkosságot terveznek vagy kísérelnek meg, az ő esetükben az antidepresszánsok életet menthetnek.

Nagyon fontos tudatosítani, hogy az antidepresszánsok szedése nem káros a betegre nézve, hanem az érdekét szolgálja. Ezért nagy felelőtlenség lebeszélni egy depressziós embert a gyógyszerszedésről. Aki ellenzi az antidepresszánsokat, az a beteg életét teszi kockára.

 

6. tévhit: „Az antidepresszánsok függőséget okoznak”

Némelyek attól félnek, hogy az antidepresszánsokra rá lehet szokni, de ez nem igaz. Van olyan altató, nyugtató (pl. az idehaza is közismert Xanax), amelynél valóban nagy a rászokás veszélye, ha a beteg hosszú távon szedi. Ezek a készítmények egy idő után veszítenek a hatékonyságukból, és emelni kell az adagot, hogy elérjük a kívánt hatást. Az antidepresszánsokra ez nem igaz.

Nem minden betegnek kell hosszú távon antidepresszánst szednie, és ha mégis kell, akkor sincs ok az aggodalomra. Nem kívánja a szervezet, ha a beteg abbahagyja a gyógyszer szedését, és nem csökken a hatékonyság hosszú távú kezelés esetén sem.

Ha valaki hosszú kezelést követően hirtelen áll le a gyógyszerrel, akkor viszont felléphetnek elvonási tünetek, de ilyesmi egy cukorbeteggel is előfordulna, ha nem juttatja be szervezetébe az inzulint. Ezért javasolt fokozatosan abbahagyni a gyógyszert, napról napra csökkentve a beszedett mennyiséget.

Tehát mielőtt ítéletet mondanánk az antidepresszánsok felett, gondoljunk arra a sok életre, amelyet megmentettek, mert csökkentették az öngyilkosság kockázatát. Miért ne szedhetné egy depressziós beteg, ha javul tőle az életminősége?

 

Az egész társadalomnak javát szolgálná, ha megváltozna a depresszióval kapcsolatos közvélekedés. A depresszióban szenvedő betegek megbélyegzettsége és kirekesztettsége csak akkor szüntethető meg, ha azok az emberek, akik eddig szkeptikusan álltak hozzá a depresszióhoz, és nem tartották igazi betegségnek, a jövőben megpróbálnak másképp gondolkozni a mentális betegségekről.

Mielőtt legyintenénk a depresszió szót hallva, jusson eszünkbe, hogy ez ugyanolyan betegség, mint a többi, és hogy bárki áldozatául eshet, akár szeretteink közül is.

Ha van egy súlyosan lelki betegnek tűnő barátunk vagy családtagunk, ne batagellizáljuk el a problémáját, és ne adjunk neki a tények ismerete nélkül, kéretlenül rossz tanácsokat! Ha influenzás lenne, orvoshoz küldenénk, mert mi nem tudjuk meggyógyítani. Ha depresszióban szenved, akkor miért mi magunk akarjuk „kezelni”?

Törekedjünk arra, hogy felismerjük, mikor kell az illetőnek orvosi segítség! Ne kritizáljuk, ha nem képes „felülemelkedni a bánatán”, és ne várjuk meg, míg a problémája elhatalmasodik.

 

Írd te az első hozzászólást!

Szólj hozzá a cikkhez!

A csillagozott adatok kitöltése kötelező. Az email címed nem fog megjelenni.


*