Akik szeretik olvasni az elemzéseimet, már megszokhatták, hogy az elején mindig leírom, mit szeretek a versben. Balassinak ez a verse legelőször a ritmikájával fogott meg: olyan dallama van, hogy táncra lehetne tőle perdülni. Szerintem érezhető rajta, hogy eredetileg énekelték, csupa zene az egész.
De az is megfogott, hogy van ebben a fajta udvarlásban valami tisztaság. Egész máshogy közelítettek régen a férfiak a nőkhöz, máshogy szólították meg őket és máshogy folytak le a beszélgetések. Tetszik a hangulata, tetszenek a szóválasztásai. Nincs benne semmi közönséges vagy prózai. Valószínűleg ezért áll hozzám közelebb a régi korok költészete, mint a kortárs líra: manapság minden rettentően kijózanító és prózai, még a költészet is! A régi értelemben véve ma már nincs is költészet szerintem, maga a vers is gyakran prózavers. Persze, azt mondják, ez a „hiteles”, vagyis ez illik a mostani korhoz, ez fejezi ki a mai kor lelkületét… Ha így van, az nagyon szomorú! Vagy lehet, hogy én nem illek bele a mai korba akkor.
Szóval egy ilyen udvarlóvers sok mindent kifejez, ami ma nem jellemző az emberek egymás közti kommunikációjára. Például tisztelet van benne a nő iránt, és érződik a jó szándék, a jó érzés belőle. Nem azért, mert virágnyelven fogalmaz, bár akárki akármit mond, a szép szavak is sokat jelentenek, ha őszintén mondják őket. Valahol azt olvastam, a jó szó semmibe nem kerül annak, aki adja, de nagyon sokat jelent annak, aki kapja. Én teljesen egyetértek ezzel, és szerintem az udvarlásra is igaz. Az emberek ma már nem adnak jó szót egymásnak, valahogy elfelejtettük, hogy lelkünk is van. A sértegetés ellenben nagyon is gyakori, és az, hogy egymáson vezetik le a feszültséget.
Szerintem a régi világnak ez adott ízt, mert maga a hétköznapi élet nyilván régen is nagyon kijózanító és prózai volt, de régen meg tudták fűszerezni például az udvarláskor. Még az sem számít, ha tudták, hogy azok a szép szavak adott célt szolgálnak, és Balassit például legalább annyira érdekelte Júlia vagyona, mint maga Júlia. Mégis megadták a módját: a férfiak tudták, hogyan kell közeledni egy nőhöz, a nők pedig tudták, hogyan kell fogadni a közeledést, az elutasításnak és a viszonzásnak is megvoltak a kifinomult eszközei. Ma már nem élünk ilyen eszközökkel, minden nagyon nyersen történik. Nem finomkodnak az emberek, és a beszédük is közönséges. Ami régen csak az alsóbb néposztályokra volt jellemző, az eldurvulás, a durva modor, az ma divat… Persze, egyénfüggő, hogy kinek mi jön a lelkéből, de a szóvirágokhoz ma már azok sem értenek, akiknek egyébként finom modoruk van és a beszédük intelligens.
Szóval azt a szavakból alkotott virágcsokrot, amit Balassi ebben a versben egybeköt, csak csodálni tudom. Azt a finomságot és azokat a szép kifejezéseket, amiket nem használnak az emberek a mai világban már, kedvünkre élvezhetjük a régebbi korok költészetén keresztül, például ezen a versen keresztül is. Lássuk az elemzést!
Balassi mint reneszánsz ember a szerelmet az emberi élet egyik legfőbb értékének tekintette. Első verseit, szárnypróbálgatásait is szerelmi témában írta; ezek közé tartoznak az 1578-ban keletkezett Anna-versek is.
1578-ban ismerkedett meg ugyanis Ungnád Kristóf feleségével, Losonczy Annával, aki élete nagy szerelme lett. Ez a szerelem eleinte talán nem volt teljesen reménytelen, de nincs tudomásunk róla, hogy beteljesedett-e vagy sem. Mindenesetre nagy költészet született belőle: Balassi rengeteg verset írt Annához.
Ezekben a korai (1578-as) versekben még Petrarcát utánozta: a reneszánsz szerelmi költészetnek ugyanis afféle kötelező eleme volt a petrarkizmus sablonja szerint verset írni.
Balassi sok verse fordítás, átdolgozás, átköltés, áthallás: mivel a reneszánsz idején az eredetiség még nem volt követelmény, más költőktől vett át fordulatokat. Nem szó szerint fordított, hanem a mintául választott mű átírásával fejezte ki a saját személyes mondanivalóját.
10 év múlva, 1588-ban Anna megözvegyült, de Balassi hiába ostromolta gyönyörű versekkel: a hölgy szóba sem állt vele, mivel fülébe jutott, hogy milyen kicsapongó, zűrös életet él. Végül máshoz ment feleségül.
Balassi 1588-ban írt szerelmes versein is érezhető Petrarca hatása – ezek egy részét el is küldte Annának, akit verseiben „Júliának” nevezett (reneszánsz szokás szerint álnévvel ruházta fel kedvesét). A szerelmi sikert a versek nem hozták meg neki, viszont költészetét gazdagították és versciklussá, magyar „Daloskönyvvé” tudta szervezni őket.
Verseinek nagy részét egy kódex őrizte meg számunkra, melyet 1874-ben találtak meg és amit Balassa-kódexnek nevezünk. A kódex másolója, aki a 17. században élt, azt állítja bevezetőjében, hogy Balassi saját kézzel írt könyvét használta forrásként.
A kódexmásoló állítása alapján feltételezzük, hogy Balassi tudatosan rendezte el, szerkesztette meg verseit úgy, hogy nagyobb egységeket, ciklusokat adjanak ki, ezáltal egy nagy történet, egy fiktív lelki önéletrajz állt össze. Tehát nem a keletkezésük ideje szerint állította sorrendbe a verseket, hanem egy belső érzelmi fejlődési folyamatot akart tükrözni a kompozícióval.
A Júliához írt versek a Balassa-kódex 34. darabjával kezdődnek és az 58. verssel fejeződnek be, és a kedvesével való találkozás felett érzett örömtől a szerelméről való lemondásig és a teljes reménytelenségig széles érzelmi skálán mozognak. Júlia egyre elérhetetlenebb eszménnyé, az élet értelmévé vált a számára.
A Júlia-verseknek kifinomult stílusa, tökéletes ritmikája, újszerű strófaszerkezete van (ekkor alakult ki az ún. Balassi-strófa). Sokak szerint ezek a versek Balassi költészetének csúcspontját jelentik.
A Hogy Júliára talála, így köszöne neki… az egyik legismertebb a Júlia-versek közül, és sok szempontból más, mint a korai Júlia-versek. Azok ugyanis egy-egy valós vagy kitalált élethelyzethez kötődtek, és szép számmal voltak bennük epikus elemek. Ebben a versben azonban csak az első és utolsó versszakban történik utalás a vers keletkezésének körülményeire.
A vers a Balassa-kódex 39. verse, amely egyenes folytatása az előtte álló, 38. költeménynek: a 38. versben ugyanis Balassi egy váratlan találkozást örökített meg, melynek során egy kapualjban összefutott Annával – a versbeli Júliával –, ami feltehetőleg a legutolsó találkozásuk volt.
A 39. vers – a Hogy Júliára talála, így köszöne neki című – pedig azt meséli el, hogyan köszöntötte a költő Júliát, amikor így váratlanul összefutott vele. Balassi egy istennőnek kijáró áhítatos, már-már himnikus üdvözléssel köszöntötte őt.
Tehát ez a vers egy ciklus, azaz egy verssorozat egyik darabja, melynek elbeszélői kerete is van. A kerettörténet szerint egy Credulus nevű ifjú találkozik Júliával és köszönti a hölgyet, tehát a költemény beszélője Credulus, a megszólítottja pedig egy idealizált nőalak, Júlia.
A Balassa-kódexből kirajzolódó történet elején a lírai én még szertelen, zabolátlan ifjúként minden versben más lánynak udvarol, mindig valaki másba szerelmes. Néha veszekszik is az aktuális szerelmével (9. vers), máskor keserű csalódását úgy próbálja elfelejteni, hogy elmenekül a nők elől és katonabarátaival mulatozik (11-12. vers).
A fiatalkori szerelmeknek a 33. vers vet véget, a Bocsásd meg, Úristen… kezdetű, merthogy a költő megnősül.
Később azonban házassága tönkremegy, és eszébe jut régi szerelme, akit Júliának nevez (34. vers). Az 58. versig hiába ostromolja, s végül kijelenti, hogy soha többé nem említi meg a nevét, helyette megpróbál más nőknél vigaszt találni. A sok szerelmi csalódás után a vitézségben talál menekvést (Egy katonaének).
Balassi a verset egy török nóta dallamára írta, amelynek címe azonos a vers első sorával: „Nem kell nélküled ez a világ.”
Nótajelzés sok más Balassi-vers előtt is található, ami arra utal, hogy énekelve adták elő őket. Az akkortájt születő magyar versek nagy része már létező dallamra íródott, vagyis ún. énekversek voltak. Sajnos, maguk a dallamok nem maradtak fenn, pl. az a török dallam sem, amelyre a Hogy Júliára talála, így köszöne neki című vers született. Így ma már nem tudjuk, hogyan hangzott énekelve.
A vershelyzetet az 1. versszak („Ki állasz most énmellettem”) és a 6. versszak („Júliámra hogy találék, / Örömemben így köszönék”) vázolja fel.
A vers elragadtatott, ujjongó bókok halmaza, amelyekkel a költő elárasztja Júliát. Az 1. strófa egy boldog felkiáltás, amit a véletlen találkozás felett érzett öröm vált ki belőle. Ezt az örömöt persze erősen eltúlozza, felnagyítja a versben – ez a szerelmes férfi értékrendjét fejezi ki, akinek Júlia nélkül értéktelen a világ, és értelmetlen az élet.
Tehát egy érzelmi kitöréssel nyitja a verset (figyeljük meg, milyen kedveskedő, intim megszólítást használ!), és ezután üdvözli Júliát. Maga a köszönés az „Egészséggel!” szó, ami nem a hölgy egészségi állapotára vonatkozik, hanem a 16-17. század szokásos üdvözlési formulája volt. Így köszöntek egymásnak az emberek.
A 2. versszakban azt mondja el, kicsoda neki Júlia: szomorú szívét (amely a reménytelen szerelem miatt szomorú) Júlia vidítja fel, ha meglátja őt; őt kívánja egész lelkével, sőt, még az Isten áldása, jótéteményei is Júlia által háramlanak rá.
Ezután metaforák, jelzők egész sorával magasztalja, dicsőíti az imádott hölgyet, ezzel mondja el, hogy Júlia a legtöbb, amit az élet őneki adhat, ő volna a leggazdagabb ajándék a számára: „Én drágalátos palotám” (a „drágalátos” szó ma negatív jelentésű, de régen nem volt az, azt jelentette, amit ma a „drága”). Virághoz hasonlítja: „Jó illatú piros rózsám”, és egy jókívánsággal kedveskedik neki: „Élj sokáig, szép Júliám”.
Balassi rengeteg metaforát használ, ráadásul a legtöbb kiemelt pozícióban van: sorvégen, tehát rímhelyzetben (palotám – rózsám – violám).
A 2-4. versszakban csak úgy áradnak a metaforák, amelyek azt fejezik ki, hogy a költő érzelmei olyan erősek, hogy azt a nyelv már nem képes kifejezni: ezek az érzelmek már megfogalmazhatatlanok, és olyan erősek, hogy tovább nem fokozhatóak.
A metaforákban olyan értékekkel azonosítja Júliát, amelyek a korszakban szépnek, értékesnek tartott dolgokból tevődnek össze:
- a lelki élet értékei (vidámság, boldogság, remény) – belső tulajdonságokkal fejezi ki, milyen fontos neki: szívem-lelkem te vagy.
- a reneszánsz főúri világ jellegzetes kellékei (palota)
- virágszimbolika (piros rózsa, viola)
- női test szépségei (fekete szemöldök)
- fényszimbolika (nap fénye, szem fénye)
- egyéb értékek (élet reménye)
Láthatjuk, hogy a 2. versszak metaforái az érzelmi élet, a 3. versszak metaforái a virágszimbolika területéről valók. A 4. versszakban pedig a fényszimbolika jellemző.
Ugyanazt az értéket egyre emelkedettebb, egyre magasztosabb formában sorolja fel a költő, így fokozza a hatást.
Virág-metaforát is használ, s ez a virágénekeket juttathatja eszünkbe, pedig Balassi verseinek semmi közük a népköltészethez. Nem Balassi vette a képeit a népköltészetből, hanem pont fordítva: Balassi műköltészeti, „tudós” képalkotásai szállnak majd le a 17-18. században a népköltészetbe.
A hatást Balassi többnyire a jelzők és birtokos szerkezetek, E/1. személyű birtokos személyjelek halmozásával fokozza.
A lírai én elragadtatottságát számos jelző érzékelteti, főleg a 2-4. versszakban. Időnként egyenesen jelzőbokor tűnik fel: „Gyönyörű szép kis violám”). A birtokos személyjelekkel pedig a költő a Júliával való bensőséges viszonyát érzékelteti, amely azonban – mint látni fogjuk – a vers végén megkérdőjeleződik.
A strófákat záró sorok mindig valamilyen megszólítást (édes lelkem, szép Júliám) vagy köszöntésformát (Egészséggel, Élj sokáig) tartalmaznak (kivéve a 2. és a 6. versszakot). Ezek a zárósorok alkotják a vers retorikai vázát.
A vers érzelmi-hangulati intenzitása fokozatosan erősödik, csúcspontja az 5. versszak. Az 5. strófa összefoglalja az előző 4 versszakot, de úgy, hogy közben még emelkedettebbé teszi a verset.
A magasabb szintre emelés eszközei a fokozásos halmozás (szívem, lelkem, szerelmem) és az „idvez légy” (üdvözlégy) formula, amit a vallásos himnuszokból, imákból ismerünk (pl. Üdvözlégy Mária), és már-már a szakrális szférába emeli a szeretett hölgyet. Az utolsó metafora („fejedelmem”) egy újabb világi értéket ad hozzá az eddigi vallásos és egyéb értékekhez.
Az 1. és az 5. versszak első két sora a tulajdonképpeni vallomást tartalmazza, amit a beszélő Júliához intéz. Nyelvhasználata fogalmi jellegű, ami éles ellentétben áll a többi versszak metaforikus nyelvével.
Az 5. strófában található érzelmi csúcspont azonban már a zárlat csattanóját készíti elő: Júlia reakciója ugyanis az egész szenvedélyes szerelmi vallomást ironikussá teszi.
Az ironikus olvasatot az is alátámasztja, hogy formailag tökéletesen fegyelmezett műről van szó, miközben egy spontán helyzetben történő szenvedélyes vallomást ad elő a költő – a kettő nem illik egymáshoz, ellentét feszül a forma és a tartalom között.
Az utolsó versszakban, amely kicsit lezárja a verset, Balassi a lovagi szerelmi lírából jól ismert helyzetet vázol fel: a szerelmes lovag és az úrnő között végtelen nagy a távolság. Júlia is csak elmosolyodik. Ez a mosoly pedig semmi esetre sem kacér vagy magakellető mosoly. Inkább szemérmes Mona Lisa-mosoly, amiről nemigen lehet tudni, hogy mit jelent.
Júlia egyrészt nem fordított hátat, hanem elmosolyodott, vagyis nem utasította el kereken az előtte hódoló szerelmes férfit; ugyanakkor egy mosoly is lehet hideg és fölényes. Valószínűleg Júlia elutasítóan mosolygott, így a kegyetlen, megközelíthetetlen kedves képével zárul a vers.
Feltűnő, hogy a zárlatban megváltozik az igeidő: eddig jelen idejű igéket használt a költő, az utolsó versszakban azonban múlt időre vált (egész pontosan elbeszélő múltra, amely a régi magyar nyelvben még létező igeidő volt, alakjai: találék, köszönék, hajték).
Az utolsó versszaknak tehát az a szerepe, hogy beleillessze a verset az epikus keretbe, azaz a versciklus „cselekményébe”.
Ha az epikus történést nézzük, akkor tehát a térd-és főhajtás, meg a köszönés (7. versszak) időben megelőzik a 2-5. versszakban elhangzó szavakat. Ez az igeidőváltás tehát az udvarlást és a vallomást a meghatározhatatlan múltba helyezi vissza, így az 1-5. versszak (a bókolás) valójában nem jelen idejű történés, hanem egy múltbeli esemény, amit a költő csak felidéz.
Végül ejtsünk pár szót a vers külső formájáról, verseléséről! Ritmusát az ütemhangsúlyos verselési mód határozza meg (amelyet magyaros verselésnek is neveznek). Rímelése bokorrím (a a a a).
Az ütemhangsúlyos verselés a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozásán alapszik, alapegysége az ütem. Egy ütemet egy hangsúlyos és néhány hangsúlytalan szótag alkot.
A magyar nyelvben a hangsúly mindig az első szótagra esik, és utána 1-3 hangsúlytalan szótag következik (azaz lehet 1, lehet 2, de legfeljebb 3 lehet). Tehát összesen háromféle ütemünk van: 2, 3 és 4 szótagos.
A verstani hangsúlyozás és az értelmi (a szavak jelentése szerint való) hangsúlyozás nem mindig esik egybe.
A verstani hangsúlyozásnál előfordul olyan eset, amikor az ütemhatár kettéosztja az adott szót, így a hangsúly a szó belsejében levő szótagra esik, ami egyébként hangsúlytalan lenne (pl. „Két sze-mem vi-lá-gos fé-nye”, ahol a „világos” szót vágja ketté a hangsúlyozás). Értelem szerint való hangsúlyozásnál ilyen persze nincsen.
A hangsúlyos verselésnek is vannak sorfajtái, mint az időmértékesnek, és ezeket a sorfajtákat a verssorban előforduló ütemek és szótagok száma alapján nevezzük meg. Példa: kétütemű hetes (4+3), azaz 2 ütem van egy verssorban, és az első ütemben 4 szótag, a második ütemben 3 szótag található (összesen 7 szótag). Vagy kétütemű hatos (4+2, vagy 3+3).
Ha a sor két azonos szótagszámú ütemet tartalmaz, akkor felezésről beszélünk, pl. 4+4 szótag esetén felező nyolcasról (ahol 2 ütem van egy sorban, és az elsőben 4, és a másodikban is 4 szótag található). Balassi költeményeinek sorai felező nyolcasok.
A Hogy Júliára talála, így köszöne neki című versben az ütemhatárok csak olyankor nem esnek szóhatárra, amikor ezzel is kifejez a költő valamit.
A legelragadtatottabb részletekben esik a sormetszet a szó belsejébe (2-4. versszakban), és az 5. versszak metaforáiban, ahol Balassi csak úgy halmozza a képeket („Én szívem, lel-kem, szerelmem”). És még az utolsó sorban is, amely szerkezetileg és jelentésében is kulcsszerepben van: „Kin ő csak el-mosolyodék.”)
A vers szövege rendkívül zenei, amit Balassi számos költői eszköz használatával ér el:
- alliterációk (pl. „nálad nélkül”, „szép szerelmem”)
- szóbelseji hangok összecsengése (pl. „Ez világ sem kell már nékem / Nálad nélkül szép szerelmem”).
- ismétlések (pl. „szerelmem”, „szívem”, „lelkem”, „fénye”)
A versnek rendkívüli érzelmi intenzitása van. Ezzel szemben a kompozíció a reneszánsz versekre jellemző harmóniát, finom szimmetriát mutat.
A hatást tehát az is erősíti, hogy ellentétben áll egymással a vers hangulata és külső formája: egy zárt, feszes formát látunk arányos kompozícióval és kötött ritmus-ill. rímszerkezettel, amelyet szinte szétfeszít az elragadtatott hangulat, a vallomás szenvedélyessége.
A költeményben egyenlőtlen férfi-nő viszony jelenik meg: a férfi teljes odaadást mutat a nő irányában, amely ott válik legerőteljesebbé, ahol azt mondja: „Én szívem, lelkem, szerelmem, / Idvez légy, én fejedelmem!” Olyan ez a szerelem, mint a hűbérúr és a hűbéres kapcsolata – ez a trubadúrköltészet szerelemfelfogására jellemző.
Az utolsó versszakban a lírai én térdet-fejet hajt Júlia előtt, ami egy üdvözlési formula volt, de csak magas rangú személy felé, tehát a vers beszélője úgy bánik szerelmével, mint egy rangban felette álló személlyel.
De van egy másik fajta alá-fölérendeltségi viszony is, amelyre emlékeztet a költő és Júlia kapcsolata: ez pedig a szent és a profán viszonya.
Balassi előszeretettel használta a középkor szakrális nyelvének fordulatait arra, hogy a szerelmi érzést kifejezze velük – nemcsak ebben a versben, hanem más költeményeiben is (pl. a Balassa-kódex 5. versében: „Mint az idvösség semmi nem egyéb / az Isten színének látásánál, / Én boldogságom is csak abban áll, / ha szerelmét látom igazsággal”).
Az alá-fölérendeltségi viszony és a vallásos érzéssel való párhuzam nemcsak a szeretett nőt, hanem magát a szerelmet is magasabb szférába emeli. Erre utalnak a vers bizonyos metaforái is, pl. fény, remény. A szerelmet a költő úgy fogja föl, hogy a szerelem a tökéletesedés útja, ennélfogva fontosabb, felsőbbrendű, mint maga a beteljesülés (a fizikai kapcsolat).
Éppen a szerelmi érzés emelkedettsége miatt olyan hatásos Júlia vers végi reakciója, amit egyébként már a petrarkista költészetből is ismerhetünk.
Szólj hozzá a cikkhez!