Hely: Stuttgart, Németország
Időpont: 2024.06.23. (vasárnap, 21:00-tól)
Eredmény: 0:1 (SCO-HUN)
Kezdem a lényeggel, mielőtt a „margóra” írnék – először megpróbálom szavakba önteni az élményt.
Végeredmény. Szerintem igazi csodának lehettünk tanúi a skót-magyar meccsen – az utolsó pillanatban rúgta be Csoboth Kevin a gólt. Lélegzetelállító volt!
Nagyon kellett már a lelkünknek ez a győzelem – a magyarok lelkének is meg a játékosok lelkének is. Fontosnak érzem, mert erőt ad, és így van miből töltekezni. És a reményünk is megmaradt, hogy továbbjutunk.
Élmény. Rendhagyó mérkőzés volt, több okból is.
Egyrészt idegőrlő volt – nekem legalábbis. Nagyon sokáig mintha nem ment volna a játék. Attól féltem, egyáltalán nem lesz gól (vagy esetleg a skótok rúgnak, bár ők támadásban nem voltak jók). Muszáj volt legalább egy gólt valahogy beszenvedni, mert a döntetlen nem lett volna elég nekünk, hogy továbbjussunk a csoportból.
Szóval azt gondolom, élmény szempontjából borzalmas volt a meccs – mármint olyan nyögve nyelős –, de végső soron az eredmény számít, és nyertünk. És utólag már mindegy, hogy mit éreztünk közben, mert az számít, hogy a vége mi lett.
Ellenfél. Az is megfogalmazódott bennem, hogy nagyon kellemetlen volt a skótok játéka. A legjobb játékosaink azért nem tudtak megvillanni, mert nagyon fogták őket. Kifejezetten odafigyeltek rájuk, hogy mindig fogva legyenek. Szoboszlait állandóan fogták, és többnyire Sallait is (kivéve a végén, akkor engedték menni, és rá is fáztak).
És nagyon sok volt az esés, felbukás is. Nemcsak szegény Varga Barnabásra gondolok (aki, remélem, hamar felgyógyul), hanem úgy egyébként is. Én úgy láttam, hogy amikor a mieink meg akartak indulni a labdával, folyton buktatták őket. Állandóan potyogtak a földre a játékosok. Ezért is voltak kellemetlenek a skótok. De azért a mieink is buktatták őket – mert a magyarok soha nem maradnak adósok.
Baleset. A vége felé a komoly sérülés nem hiányzott. Egyrészt riasztó volt belegondolni, hogy mi lesz Varga Barnabással – mert azt mondták, az eszméletét is elvesztette egy időre. Másrészt nagy érzelmi sokk volt, és nem tudtam, hogyan fog hatni a játékosokra. Előfordulhatott volna, hogy megbénítja őket esetleg, szétzilálja a védekezést, ilyesmi. De aztán az ellenkezője történt – inkább valami összeállt. És jók voltak a cserék, jó döntéseket hozott Marco Rossi szövetségi kapitány.
Érzelmi hatás. A győzelem érdekes módon másfajta katarzist hozott, mint amire számítottam. Elsősorban megkönnyebbülést éreztem. Abból jöttem rá, mennyire idegőrlő volt a meccs, hogy a végén annyira megkönnyebbültem. Nem mondanám, hogy szép mérkőzés volt – mármint nem volt élvezetes maga a játék –, de a végeredmény kárpótolt érte. Végül is nem szépen kell játszani, hanem nyerni kell, és a fiúk nyertek.
Szurkolók és anti-szurkolók a neten
Szokásomtól eltérően most megnéztem a végén az interjúkat és értékeléseket is (az M4 Sport tévécsatornán). És itt tennék egy megjegyzést a meccs margójára.
Nagyon szégyenkezem bizonyos honfitársaim miatt, akik a közösségi médiában – vagy nem tudom, hol – csúnya dolgokat kommentelgettek, és ócsárolták Marco Rossi szövetségi kapitányt és a csapatot. Nem tudom, kik azok, és miket írogattak, csak Marco Rossi interjújából gondolom, hogy valakik őt nagyon megbántották, akik mindenfélét írogattak. És ezért borzasztóan haragszom.
Ezüstcsapat. Ezúton szeretném megjegyezni, hogy az Aranycsapat óta Magyarországnak nem volt ilyen jó válogatottja – szerintem ők már most is Ezüstcsapat, a második legjobbak a magyar futball-történelemben. És soha nem volt még ilyen jó szövetségi kapitányunk, mint Marco Rossi. (Vagy ha nagyon szigorú akarok lenni, a 21. században biztos, hogy nem volt hozzá fogható.)
Szerencse és hullámvölgyek. A 2016-os EB meccsei talán szebb játékot és nagyobb katarzist hoztak, de egyáltalán nem vagyunk most alacsonyabb szinten szerintem, mint akkor. Talán csak szerencse dolgában állunk rosszabbul. Például érdekes módon Magyarország az EB-ken mindig egy „halálcsoportba” kerül, ahonnan szinte képtelenség továbbjutni. Erről sem a játékosaink tehetnek, és arról se, ha rossz napot fognak ki – mert még ez is számít. Ilyenkor emlékezni kell arra, hogy ugyanez a csapat 2022-ben egy másik meccsen Angliát megverte, méghozzá 4:0-ra!
A labda kerek, pattan és gurul – olykor nem oda, ahova szánták. Azaz nagy szerepet kap azért a futballban a szerencse is. A portugál Ronaldo is hányszor bosszankodik, mert nem sikerül betalálnia – pedig milyen nagy nevű játékos, mégis ki tud kapni.
Szóval a mi csapatunk egyáltalán nem gyenge, és ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek hullámvölgyek. Svájc ellen tényleg nem játszottak jól a fiúk az első félidőben (úgy játszottak, mint a halottak – olyan fásultak voltak). De például a németektől kikapni nem szégyen, mert nagyon erős csapat. Mert azért az ellenfelek képességeivel is reálisan kell számolni.
Ugyanakkor én azt hiszem, nincs lehetetlen a futballban. Erős csapatnak kevésbé van szüksége a szerencsére, mint egy gyengébbnek, de még az erős is ki tud kapni, ha egyáltalán nincs szerencséje – ahogy kikapott tőlünk Anglia is. Mert ilyen a futball.
Kommenthuszárok a páston. Marco Rossi interjújából kiderült, hogy a magyar kommentelők kritizálták azt a döntését, hogy Gulácsy Pétert helyezte a kapus posztra. Úgy tűnik, valakiknek ő nem rokonszenves, mármint Gulácsy. Hogy miért, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a képesség az, ami számít. Gulácsy Péter igazolta Marco Rossi belé vetett bizalmát, ez a fontos.
Nagyon szomorúnak tartom, hogy a szövetségi kapitánynak – akinek a magyar csapattal való munkájáért hálásnak kell lennünk – magyarázkodnia kell a döntései miatt, csak mert bizonyos gátlástalan magyar kommentelők szét akarják őt cincálni idegileg. Ezt én szégyenletesnek tartom. Én nem olvasok ilyen kommenteket, és nem kommentelek sehol. Azért nem olvasok kommenteket (soha, sehol), mert ez a tevékenység káros az egészségre – felmegy tőle a vérnyomásom. Marco Rossi szövetségi kapitánynak se kéne őket olvasgatnia. Nem lenne szabad felidegesítenie magát a magyar kommenthuszárok ostobaságai miatt.
Sárdobálás: a magyarok szégyene. Most őszintén: össze kéne tenniük a két kezüket a magyar szurkolóknak, hogy ilyen jó szövetségi kapitányunk van, erre ócsárolják és nyomást helyeznek rá. Marco Rossinak egyáltalán nem lenne szabad azt éreznie, hogy nyomás alatt van. Ha ő ilyet nyilatkozik, az szégyen ránk, magyarokra nézve – és akkor most nagyon finoman fogalmaztam.
Fikázók irigysége. De az a helyzet, hogy a magyarokat azért ismerni kell. Sajnos, van köztünk egy kis százaléknyi negatív, rosszindulatú ember, akik mindennel elégedetlenek, mindig mindent fikáznak és abban élik ki magukat, hogy lehúzzák és sárba tapossák a tehetséges honfitársaikat. Bizonyos magyarok nem tudják elviselni a másik magyar sikerét – sajnos ez a helyzet. A művészek ugyanúgy megkapják tőlük a magukét (énekesek, színészek, filmesek stb.), mint a sportolók. És ezek a negatív, frusztrált, idegbajos, irigy emberek nagyon hangosak. Annyira hangosak, hogy úgy tűnik, mintha sokan lennének – mintha ők képviselnék a magyarokat, az ő véleményük lenne a magyarok véleménye. Pedig ez nem így van! És csak azért tűnik így, mert a jó emberek – a jóindulatú szurkolók – nem kommentelgetéssel töltik az idejüket.
Mi is a családdal megnéztünk a tévében minden meccset, amit játszott a magyar válogatott, de nem kommentelgetünk soha sehol. Szóval nem a kommentelők véleménye alapján kell megítélni, hogy mit gondolnak a magyarok. Mert nagyon sok magyar ember van, aki nem kommentel, és szereti ezt a válogatottat. Csak a mi véleményünk nincs kint a neten – többek közt azért írom ezt a cikket is, hogy valami kint legyen a neten abból, amit azok gondolnak, akik nem kommentelgetnek.
„Ha nyersz, imádlak, de ha vesztesz, jaj neked!”
Nem tartom helyesnek azt a szurkolói magatartást sem, hogy ha nyer a csapatuk, akkor felmagasztalják őket, sztárolják őket, imádják őket, de ha veszít, akkor nekik esnek, utálják őket és szidják őket. Ez a szurkolói magatartás nagyon ellenszenves, és nagy pszichés terhet rak a játékosokra.
Sztárolás és fújolás. Mind a sztárolás, mind a fújolás rendkívül ártalmas szerintem. A sztárolás megnöveli a nyomást a játékoson, mert érzi, hogy sokat várnak tőle. A fújolás meg elkeseríti és elveszi az önbizalmát. Egyiket se szabadna csinálni, nekem ez szent meggyőződésem. Persze mindig lesznek, akik népszerűbbek, és lesznek, akik kevésbé, de ennek nem szabad hatással lennie a csapat összetételére – ahogy Marco Rossi is mondta. (Nagyon okos ember a szövetségi kapitány.)
Kritizálni szabad, szidni tilos! Ha választanom kéne, melyik károsabb: a sztárolás vagy a fújolás – szerintem az utóbbi. Soha senkit se szabadna szidni, még egy vereség után sem. Még az építő kritikából se kell sok. Szerintem nem kell attól félni, hogy a játékosainknak hibás az önértékelésük. Mert a magyar fiúk lelkiismeretesek és pontosan tudják, hogy mikor teljesítettek jól, és mikor szúrták el a játékot. Nincs szükségük arra, hogy a kommenthuszárok mondják ezt meg nekik – akik azt hiszik, jobban értenek a focihoz, mint ők. Nem szabadna a fiúkat bántani, akkor se, ha veszítenek. Egyáltalán nem motiváló a szidalmazás, és aki fújol, az saját magáról állít ki ezzel bizonyítványt.
Elvárások. Természetes, hogy vágyunk a győzelemre, de a túl magas elvárások nagyon károsak. Én azt mondtam a skót-magyar meccs előtt a barátaimnak, hogy nem a győzelmet várom el. Én azt várom el, hogy a fiúk tegyenek meg mindent. Ne úgy játsszanak, mint Svájc ellen, hanem úgy, mint a németek ellen. Szóval hozzák ki magukból a maximumot. Ha a skótok jobbak, akkor jobbak, de akkor is ők az utolsó pillanatig küzdjenek.
Aztán persze kiderült, hogy a skótok nem jobbak, sőt. Szerintem megérdemelten győztek a mi fiaink. Végig egy kicsit jobb volt a magyar csapat, és a végére hála istennek kijött a különbség – a fiúk elnyerték jutalmukat. De én akkor is szeretem őket, ha kikapnak.
Kikaptunk, de hogyan?
És akkor beszéljünk egy kicsit a vereségről is. Két vereség előzte meg a skót-magyar meccset, és egész más volt a kettő. Más szájízzel fogadtam a Svájc ellenit és más szájízzel a németek ellenit.
Mert kétféle módon lehet vereséget szenvedni. Ha kikapunk, akkor se mindegy, hogyan kapunk ki.
Helytállás. Meggyőződésem, hogy a szurkolók – a normális szurkolók – nem feltétlenül győzelmet várnak, hanem elsősorban helytállást várnak a csapatuktól. Győzni akarást és küzdelmet. Mert a játékosok iránti szeretet a hozzáállásuk miatt is van. Ha azt látja a szurkoló, hogy a játékosok mindent megtettek, akkor szeretni fogja a csapatot a vereség ellenére is.
És a fiúknak sem mindegy, hogy milyen érzéssel jönnek le a pályáról. Azzal az érzéssel is lejöhetnek a pályáról, hogy szégyellik, ahogyan játszottak, és azzal az érzéssel is, hogy büszkék arra, hogy megtettek mindent, amit tudtak. Van olyan csapat, ami ellen elég, amit összehoznak, és van olyan nap, amelyen szerencséjük van. És van, amikor nem elég, és van, hogy nincsen szerencséjük. Lényeg, hogy a küzdeni akarás meglegyen.
A népszerűség nem szempont
Mind értékesek. Én szeretem az egész csapatot. Azért szeretem őket, mert nagy szívük van, és magyarok (a mi fiaink, mármint a nemzeté), és tehetségesek. Nem tudok egy játékost se mondani, aki nekem ellenszenves lenne. Én mindenkit szeretek, aki a magyarok sikeréért küzd (beleértve a nem magyar játékosokat is, mert van egy-két külföldi – az ő jelenlétük időnként jól is jöhet).
Szóval nekem mindegy, hogy Gulácsy vagy Dibusz áll a kapuban, csak profi módon végezze a feladatát. Ezért egyáltalán nem értem, valakiknek mi bajuk van Gulácsyval. Emberként nem ismerem, de nem is az a fontos, hogy egy sportoló a magánéletében mit hogyan gondol vagy csinál. A sportteljesítmény a lényeges, és a teljesítménye alapján Gulácsy megbecsülést érdemel. Néha elképesztő védései vannak – a többi meg mit számít?
Nem sokat tudok a játékosokról – a magánéletükről –, mert annyira szorosan nem követem a focit. Én csak azt nézem, hogy a pályán hogyan teljesítenek. Ezért is nincsenek preferenciáim, meg kedvenc játékosaim. Nem is gondolom azt, hogy helyes volna bárkit is túlságosan felmagasztalni. Egyetlen nagy egyéniség nem nyer meccset – meccset mindig csapat nyer (fontos az összjáték). Például Szoboszlai Dominik hiába sztárjátékos, ha az ellenfél nem engedi őt labdához jutni. És Csoboth Kevin, akinek a góljára senki se számított, megnyerte a meccset. És Gulácsy Péter védései sok góltól megmentettek már minket. Szóval nem kéne senkit se sztárolni, és senkit se fújolni, nekem ez a véleményem. Mindenki megvillanhat – ezen a profi szinten bármelyik játékosnál ott lehet a siker kulcsa.
Megbecsülés. Amúgy is aki erre a szintre eljutott, az mind jó sportoló, és mind tiszteletet érdemel. Akik fikázzák őket a fotelben ülve, azok először is emeljék fel a feneküket és sportoljanak ők maguk is, másodszor meg próbáljanak meg beállni és lejátszani egy focimeccset – és nézzék meg, mire jutnak.
Én úgy összességében szeretem a magyar válogatottat. Nem egyénenként, hanem együtt, minden játékost egyformán szeretek. És a legfontosabbnak azt tartom, hogy csapatként jól összedolgozzanak (pontos passzok stb.).
Szövetségi kapitány. Marco Rossi szövetségi kapitányt pedig leginkább szeretem az összes eddigi szövetségi kapitány közül. Az a benyomásom, érti a magyar lelket (a Himnuszt is szokta énekelni a csapattal), és nagyon nagy szíve van. És emellett nagyon jó szakember, jó döntéseket hoz, jó stratéga. Rendkívüli éleslátással rendelkezik és elképesztően jó érzéke van az új tehetségek felfedezéséhez (Csoboth Kevin is az ő felfedezése, ha jól tudom). Eszes, jóindulatú, energikus, tehetséges edző, aki, úgy tűnik, motiválni is tudja a csapatot. Csak dicsérni tudom Marco Rossi kapitányt szakmailag, és emberileg is nagyon rokonszenves nekem. Nagyon szeretném, ha még sokáig a magyar válogatott szövetségi kapitánya maradna.
Jövő. A jövőre nézve amúgy nekem az a benyomásom, hogy a magyar válogatott „még mindig csak érik”. Ezt úgy értem, hogy sokkal több van bennük, mint amit ezen az EB-n láttunk. Belőlük még ki fog jönni valami nagy teljesítmény. Lehet, hogy két év múlva, lehet, hogy négy év múlva, de erős csapat lesznek. Már most is komolyan veszik őket nemzetközi szinten, de idővel még jobbak lesznek – legalábbis én így érzem. Ahogy mondtam, én már most is Ezüstcsapatnak tartom őket, de még nem értek el a teljesítőképességük csúcsára. Felfelé ívelő pályán vannak, és lesznek még sokkal, sokkal jobbak. Persze, ehhez Marco Rossi is kell, aki, remélem, mellettük marad (és még sok új tehetséget fog találni).
Még sok ilyet!
A skótok elleni meccsen igazi magyarosan drámai győzelem született. Az egy nagy pillanat volt a végén. Remélem, továbbjutunk a csoportkörből, és lesznek még ilyen pillanataink ezen az EB-n.
Még a győztes gól belövőjének annyit üzennék: a találat utáni örömmámorban nem kell azért vetkőzni – mert a mez levételéért kapott egy sárga lapot (fölöslegesen). A peep-show jöhet a meccs után. 😉
Nagyon fogok szurkolni a további magyar sikerekért.
Szólj hozzá a cikkhez!