A 2024-es párizsi olimpia kapcsán érdekes megfigyelés hangzott el a rádióban, ahol közvetítették az olimpiát. A magyar szurkolók idén csöndesek. Még a hagyományosan sikeres sportágainkban is, mint az úszás és a vívás, alig-alig hallani a magyar szurkolók hangját. Mi az oka ennek?
Lehet, hogy nem azok a hard-core szurkolók vannak kint, akik mindig jó hangulatot teremtenek a magyar sikerekhez. De az is lehet, hogy a kezdeti kudarcok a szurkolókat is nyomasztják. Mert nem jól indult az olimpia a magyaroknak, és már előre látszik, hogy sokkal kevesebb érmünk lesz, mint amennyi lehetett volna. Eddig van egy bronz (női párbajtőr) és két ezüst (Milák Kristóf úszása és a férfi kardcsapat), de nem lehet tudni, egyáltalán lesz-e aranyunk.
Sokkal többre számítottunk, de idén mintha nem lenne velünk a szerencse. Mintha még az ág is húzna, gondoljunk a futball válogatottunk EB-szereplésére… 2024-ben a magyaroknak nem sikerül semmi. Nem baj, biztos lesz majd jobb évünk.
Fásultság és tehetetlenségi erő
Az is tény, hogy 2024-ben érződik egyfajta fásultság Magyarországon, ami mintha benne lenne a levegőben. Hiányzik a lelkesedés, még a szurkolókból is. Akik otthonról figyelik az olimpiát, azok is mintha csupa vereségekre számítanának, de mintha egy olyan érzés is uralkodna, hogy már nem érdekel, mi lesz. Nem tudom, mi idén ez a hangulat? Mert vannak napok, amikor magamon is érzem.
Nemrég hallottam a rádióban egy fogalmat, ami úgy hangzott, hogy a közép-európai tehetetlenségi erő. Ez valami olyasmi lehet, amikor az ember egyszerűen nem bírja rávenni magát, hogy megmozduljon, hogy hajtson, arra meg pláne nem, hogy belevágjon dolgokba. Szinte maga az élet is fárasztja, mindent nyűgnek érez, mindenből elege van. Ez a tehetetlenségi erő súlyosabb formája.
Enyhébb formájában a halogatásban nyilvánul meg. A magyar adóhatóság például tudja, hogy az utolsó pillanatban érkezik be a legtöbb adóbevallás. Ez egy tipikusan magyar szokás, hogy a kellemetlen feladatokat halogatjuk. Amit nem szeretünk csinálni, azt az utolsó pillanatra hagyjuk, mert már a gondolata is lehangol minket. A magyar ember igyekszik védeni a mentális jó közérzetét, amit olyan könnyű elrontani. Ezért kerüli vagy halogatja azt, ami lehúzná.
Én úgy gondolom, a magyar ember vérmérsékletileg nem energikus, nem pörgős fajta. Nem a déli temperamentum jellemzi, hanem inkább egy lassabb, nehézkesebb, megfontoltabb tempó. Ez azon is látszik, hogy az utcák hétvégén kihaltak. Az emberek otthon pihennek. Ezzel ellentétben a japánok például hétvégén kirajzanak az utcára. A magyarnak több nyugalom és pihenés kell, mint a délies vérmérsékletű népeknek.
Ebből eredhet az a sajnálatos tény is, hogy kevés magyar ember sportol. A sport aktív kikapcsolódás, viszont energia kell hozzá. Sok magyarnak a munkahét után egyszerűen már nincs energiája mozogni (ahhoz sincs kedve, hogy kimozduljon otthonról, nemhogy sportolni). És ez a temperamentum okozhatja azt is, hogy szellemileg, mentálisan is gyorsan lemerül az aksi, ha mondjuk fárasztó – és sokszor felesleges nyűgnek érzett –, érdemi haszonnal nem járó ügyintézéseket kell elvégezni.
A magyar utálja az adminisztrációs terheket, a bürokráciát. Úgy érzi, fölöslegesen megnehezítik az életét. A magyar kormány egyébként ezt a nemzeti karakterjegyet is észrevette, és próbál rá reagálni. Például az adóhatóság elkészíti az emberek helyett az adóbevallást. Az állam ezzel is meg akarja könnyíteni a lakosság életét.
Magyarországon az állam nagyon – hogy is fogalmazzam ezt? – nyájasan, atyai szeretettel bánik a lakossággal. Ha nyersebb akarok lenni, akkor azt mondom, a magyar embernek ki van nyalva a s*gge is. Az egészségügyi rendszer is babusgatja a lakosságot (vessük össze az amerikai rendszerrel, ahol ehhez képest farkastörvények vannak!), és az állam is igyekszik levenni az emberek válláról a lehető legtöbb terhet. Az idős korosztályról is gondoskodik (Gondosóra program). Szóval a kormány próbál reagálni a népesség sajátos karakterjegyeiből eredő problémákra, és ez nagyon becsülendő. És mégis megvan a magyarokban ez a fura tehetetlenségi erő…
Ez a mentális gát a vállalkozói szellemre is negatívan hat, és a munka hatékonyságára vagy akár a sportteljesítményre is. A gazdasági életben és nemzet jövőjére nézve is következményekkel jár (amit a kormány szintén jól észrevett). A gyermekvállalási kedv alacsony szintje ugyanis nemcsak anyagi okokra vezethető vissza, hanem erre a tehetetlenségi erőre és a bizakodás hiányára is. A hétköznapi életben nagyon sok ember csak a szükséges minimumot hozza. Nemcsak a munkában, hanem a magánéletét és a jövőképét illetően is.
Mi az oka annak, hogy a közép-európaiak, de különösen a magyarok, ilyen könnyen elveszítik a motivációjukat? Miért érezzük olyan gyakran, hogy nincs értelme? Miért gondoljuk, hogy minden hiába, úgyse sikerül? Hogy nem érdemes erőlködni, küzdeni semmiért?
A siker és a kudarc megélése
A sikerhez és a kudarchoz való hozzáállása nagyon más a magyaroknak, mint a többi népnek. Nincs még egy náció Európában, vagy talán a világon, amelyet ennyire elkedvetlenítene, lehúzna a kudarc, és ilyen nehezen dolgozná azt fel.
Ezzel párhuzamosan (sajnos, ezt is hozzá kell tennem), nincs még egy olyan nép, amely ennyire irigy lenne mások sikereire. Különösen a saját honfitársai sikereire, ha véletlenül a magyarok mégis sikeresek. Talán az irigy emberek irigységét a saját kudarcaik okozzák. Ha nekik nincs sikerük, akkor másnak se legyen. Nem bírják elviselni a más sikerét, ha a saját életükkel nem elégedettek. Ezért nemcsak a művészeknek és a sportolóknak szólogatnak be, hanem a hétköznapokban is feszültek és gorombák. Ha netalán boldog embert látnak, annak különösen igyekszenek elrontani az örömét.
Mert a magyar a honfitársai sikereihez is két módon áll hozzá. Vannak a szurkolók, akik a sportolóink sikerét a saját sikerüknek tekintik és ünneplik. És vannak a károgók, akik előre megmondják, hogy nem fog sikerülni, és ha mégis sikerül, akkor irigykednek (ha meg nem sikerül, akkor a pesszimizmusukat beigazolódni látják, és lehúzzák, sárba tapossák a vereséget szenvedő honfitársukat, aki, lám, mégse olyan tehetséges…).
Nem csoda, hogy a sportolóinknak is olyan nehéz felszívni magukat. Nem csoda, hogy Milák Kristóf nem ad interjúkat… Ilyen társadalmi közegben, mint a magyar, tényleg borzasztó nehéz jó eredményt elérni. Ha sikered van, akkor irigykednek, ha kudarcod, akkor meg nemcsak magadban kell feldolgozni, hanem még a honfitársaidtól is kapsz a fejedre. Hát így nagyon nehéz…
A magyar mentalitás történelmi gyökere
A magyar kishitűséget és pesszimizmust én azzal hozom összefüggésbe, hogy a magyar történelem elmúlt 500 éve a hiábavaló emberi erőfeszítésről szólt. Az el nem ért célokról, a folyamatos bukásokról, a kudarcba fulladt próbálkozásokról és a szabadság hiányáról.
A magyar ember sokszor úgy érezte, még az Isten is elhagyta. Sokszor szembesült túlerővel, sokat úszott az árral szemben (a mai napig ez a szerep jut nekünk egyébként – aki a világpolitika eseményeit is figyelemmel kíséri, annak ilyen érzése van). A magyar sokszor tapasztalta, hogy hiába a jó szándék, minden igyekezetét letörik. Még a Szózatban is van erről egy sor: „Az nem lehet, hogy ész, erő s oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt.” Mintha meg lennénk átkozva.
Ebből ered a magyar pesszimizmus is. Bármilyen kihívás elé kerül, a magyar nem hisz a sikerben. Ha valamihez szerencse is kell, akkor végképp nem, mert mi, magyarok, megszoktuk, hogy a szerencse nem áll mellénk. Egy balszerencsés népnek érezzük magunkat.
A magyarnak van egy olyan alapérzése, hogy vesztes nép vagyunk, és a várakozásait is ehhez igazítja. Realista akar lenni, nehogy csalódás érje. Nem akar jót várni és csalódni, ezért inkább rosszat vár, a legrosszabb forgatókönyvre készül. (A pesszimizmus lényegében egy biztonsági játék és önvédelmi mechanizmus is, mert az illúziók összetörésénél kevés fájdalmasabb dolog létezik.)
A magyarnak az elszántsága mindig nagyobb, mint az önmagába vetett hite. Inkább az elkeseredett, konok elszánás hajtja, mint a bizakodás. Érdemes megnézni a sportolóink testtartását, hogyan vonulnak be a pályára. Míg más nemzetek sportolói, pl. az úszók fölemelt fejjel mennek be, mosolyognak és az öklüket lengetik vagy integetnek, addig a magyarok szerényen, sokszor lehajtott fejjel érkeznek. Lehet, hogy ez nem kishitűség, lehet, hogy egyszerűen csak befelé koncentrálnak ilyenkor, de kívülről úgy látszik, mintha nem bíznának a sikerben. (Ezt érzem sokszor a csapatsportoknál is, a labdarúgó válogatott Svájc elleni meccsénél, de az olimpián is néha a kézilabdások vagy a vízilabdások esetében. Van néhány pozitív ellenpélda, például Szilágyi Áron kardvívó egy nagyon pozitív kisugárzású sportoló, akin látszik a hit, de sajnos, ez nem általánosan jellemző a magyarokra.)
Furcsa, de idén még a győzelmet is sok esetben szerényen, egykedvűen fogadják a mieink. Majdhogynem faarccal, de még a szurkolók is. És akkor az ember megkérdezi magától: most mi van? Mi történt? Miért nem tudunk még a sikereinknek se örülni?
(Érdekes, hogy éppen Párizsban történik mindez, a könnyed életfelfogás és az életélvezet városában. Nincs két nép a világon, amelynek a mentalitása jobban különbözne, mint a magyar és a francia. A francia lelkület életvidám és felületes, a magyar lelkület komoly és mély. A magyarok olyan dolgokat is gondnak éreznek, amiket nem kéne, a franciák viszont soha semmiből nem csinálnak gondot – laza, „ahogy esik, úgy puffan” típusú nemzet. A magyarok szerintem az angolokhoz hasonlóan vélekednek a franciákról, a franciák viszont a magyarokat egy szomorú népnek látják. Nem véletlen, hogy még a turizmusban se preferálnak minket, inkább az angolszász, germán, szláv és távol-keleti népek jönnek hozzánk. Francia turista sokkal kevesebb van szerintem.)
A magyar önérzet és igazságérzet
Van ennek a dolognak még egy aspektusa. A magyar sokszor érzi úgy, hogy mások igazságtalanul bánnak vele. Ennek is történelmi gyökere lehet (a sok idegen elnyomás következménye, és hogy sok megaláztatást volt kénytelen elviselni a nemzet). A magyarnak az önérzete rendkívül sérülékeny, és az igazságérzete nagyon fejlett, és a kettős mércére, igazságtalanságra heves felindulással reagál. Azt is mondhatnám, a magyar ki van élezve az igazságtalanságra. Ez a sportban is érvényre jut természetesen.
A magyar sokszor úgy érzi, hogy az egész világ ellene van. A pontozásos sportágaknál, mind pl. a vívás vagy a cselgáncs, ahol a bírói döntésnek fontos szerep jut, és nem olyan objektív, mint mondjuk az úszás vagy a futás, meg is szenvedik ezt a magyarok. Ha ellenünk döntenek, mindig úgy érezzük, azért döntenek ellenünk, mert magyarok vagyunk, és utálnak minket. A magyar gyakran érzi úgy, hogy a többi nép utálja. De még gyakrabban van oka úgy érezni, hogy a saját honfitársai utálják, ami sokkal nagyobb probléma…
A kudarc hatása a hétköznapi életben
Ez a mentalitás nemcsak a sportban érvényesül, hanem a hétköznapokban is. A magyarok az élet más területein se bírják elviselni a kudarcot (hivatás, magánélet).
A siker és a kudarc akár a baráti kapcsolatokat is megmérgezi. Ha az egyik szereti a munkáját és sikeres benne, a másik nem, akkor könnyen eltávolodhatnak. Ha az egyiknek összejött a szerelem és a család, a másiknak nem, akkor is eltávolodhatnak. Nemcsak azért, mert a sikertelen ember nem bírja nézni a másik sikerét, ami folyton a saját kudarcára emlékezteti, hanem azért is, mert a közös hullámhossz megszűnik. Más kerül a két személy érdeklődésének a középpontjába, mások a mindennapi problémái, sőt, még az örömei is mások. Lassan már nincs is miről beszélniük.
Így aztán kialakulnak amolyan klubok, a sikeresek klubja és a kudarcosok klubja. A hasonló élethelyzetű emberek ugyanis értelemszerűen egymás társaságát keresik. De az is előfordulhat, hogy a barátok elvesztése után nem akadnak új barátaik. Sokan ilyenkor elmagányosodnak.
Küzdelem a belső démonainkkal, avagy mi az, ami lehúz?
A magyar ember gyakran elégedetlen, gyakran érzi úgy, hogy a sors ővele kitolt, hogy ő többet, jobbat érdemelt volna, mint amit kapott. Úgy érzi, az élete sokszor elviselhetetlen.
És ez azért furcsa, mert az életünk objektíven nézve nem annyira rossz. Ha megnézzük, milyen az élet mondjuk Afrikában, és milyen nálunk, akkor hálásnak kéne lennünk, amiért ebben az országban élünk. Ehhez képest az afrikai kontinensen van életerő és túlélési vágy, idehaza meg nincs, holott mi jobb helyzetben vagyunk.
És ennek nem lehet más oka, csak valami tudati gát, valami mentális visszahúzó erő, amit nap mint nap le kell küzdenünk. Azaz a magyar minden egyes nap megharcol a saját démonaival, míg az afrikainak nincsenek démonai, ő szimplán az éhenhalás ellen küzd nap mint nap… Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy az életérzésünk egy szubjektív érzés. Amit mi nyomasztónak, lehangolónak érzünk, az objektíven nézve nem az!
A kudarc és az öngyilkosság összefüggései
Miközben nem vagyunk szapora nép, talán még mindig nálunk történik a legtöbb öngyilkosság (ami szintén rontja a demográfiai mutatókat). Ennek is köze lehet a magyar pesszimista mentalitáshoz. Annyira negatív lelkiállapotban, tudatállapotban éljük folyamatosan a mindennapokat, hogy úgy érezzük, ha ennél csak egy fokkal is rosszabb lesz az életünk, akkor már nem akarjuk folytatni tovább.
Meg merem kockáztatni, hogy sokszor az öngyilkosság nem a kétségbeesés következménye, hanem a fásultságé. Az ember úgy érzi, már nem érdekli semmi, már semmire nem vágyik, mert amire vágyott, úgyse sikerült, és már nem is fog sikerülni neki semmi. Egyszerűen nem akar tovább élni.
Az öngyilkosság során az ember nem magára a halálra vágyik, hanem a nemlét állapotára. Mert úgy érzi, hogy teher az élet. A mindennapok legkisebb feladatai is halálosan fárasztják, mindent nyűgnek érez, mindent utál, semmi nem érdekli. Nem motiválja már semmi az életre. Nincsenek többé céljai, és már nem vágyik semmire. Amikor az ember nem vágyik már semmire, az egy elképesztően üres állapot. Olyankor már nincs, ami az élethez kösse. Ha ráadásul emellett még csalódott az emberekben is, és nem bízik már senkiben, akkor segítségért se fordul senkihez. És miért is fordulna, ha úgy érzi, senkinek se fontos, hogy ő él-e, hal-e?
A társas kapcsolatok szerepe
Azt képzelnénk, mindenkinek van valakije, aki szereti. Van mindenkinek családja, barátai, de ez tévedés. Nagyon sok magányos ember van. És nem feltétlenül azok, akik egyedül élnek, hanem nagyon sok társas magányban élő ember is van. Mindegy, kivel lakik (párkapcsolatban, testvérrel, szülővel), mert ha nincsenek egy hullámhosszon, akkor nem kapocs még a vérségi kötelék sem. Azokról a negatív példákról ne is beszéljünk, amikor egyenesen ellenségeskedik két testvér, az egyik ki akarja túrni a másikat az örökségből, stb. Vagy a szülő meg a felnőtt gyerek nem állnak szóba egymással, mert ilyen is van. A családjogi perek bírái tudnának erről mesélni.
Szóval nagyon nehéz ebben a negatív tudatállapotban élni a mindennapokat, és ez okozza az öngyilkosságokat. Ha ráadásul tényleg kudarcok érik az adott személyt, amelyeket nem tud feldolgozni, és mellé magányos is, akkor nagyon hamar megszűnhet az életre való motivációja.
Javít vagy ront a helyzeten a pszichoterápia?
A legrosszabb felismerés, hogy gyakran az se segít, ha ezek az emberek pszichológushoz kerülnek. Van ugyanis egy nagyon negatív tapasztalat a pszichológusokkal.
Van, hogy az ember úgy érzi, jár terápiára két évet, ott hagy egy csomó pénzt, és nincs semmi eredmény. Ismerek olyan nőt, aki sorra próbálta a pszichológusokat, mert nem tudott összehangolódni velük. Egyszerűen a terapeuta és a páciens személyisége nem illett össze. De kevesen ennyire kitartóak: a többség nem próbál másik pszichológust, ha az elsővel negatív tapasztalata volt. Márpedig ez könnyen előfordulhat. Ugyanis a pszichológus is ember, akinek van egy személyisége. És minden személyiség számára vannak olyan más személyiségek, akiket kedvel, és olyanok, akiket nem kedvel. Mindenkinek van olyan embertípus, aki egyenesen irritálja. Mondani se kell, hogy egy segítő foglalkozású ember esetében ez mekkora probléma.
Ha a pszichológusnak is ellenszenves a hozzá forduló ember, akkor már nagyon nagy a gond. Mert pont az fogja őt tönkretenni, akinek segítenie kéne rajta. Szóval én a pszichológusképzést nagyon megszigorítanám, és nagyon erősen megszűrném, hogy kit engedek erre a pályára. (És ide értem a különféle coachokat és egyéb lélekbúvárkodással foglalkozó önjelölt szakembereket is, akiknek még pszichológusi diplomájuk sincs.) Mert előfordulhat, hogy maga a pszichológus juttatja el az öngyilkosságig a pácienst, aki úgy érzi, őrajta már a terápia se segít, miközben az embereknek már eleve egy lelki súly az is, ha pszichológushoz kell fordulniuk. Attól már eleve félresikerültnek érzik magukat (mert normális embernek nincs szüksége terápiára ugye).
Zárásként mit lehet még hozzátenni? Volt már jobb évünk, de fel a fejjel! És a magyar sportolók közül, aki még versenyben van, azoknak hajrá! Ne hagyjátok magatokat, küzdjetek!
Szólj hozzá a cikkhez!