Az ősköltészet mai felfogása a német romantikában fogalmazódott meg, amikor az ősi egység felbomlott: mesterséges közvetítők álltak az egyén és a világ közé. Az ősi egység az egyszerű nép dalaiban maradt meg.
Az ősköltészet kutatásában az jelenti a nehézséget, hogy kevés forrás maradt ránk, ráadásul a források többet beszélnek a forrás szerzőjéről, mint a forrásban leírt jelenségről. A magyarok elődeiről szóló, honfoglalás előtti történeti feljegyzések és szövegek a régi magyar irodalom forrásai.
Számos forrást a XIX-XX. században jegyeztek le (pl. a finnugor népek modern korban feljegyzett énekei is ilyen források). Ezek a szövegek az alábbi műfajokba sorolhatók:
A magyar ősköltészet műfajai
1. sámánének
pl. az 1061. évi pogánylázadásról szóló éneket egy Ekkehard nevű XI. századi nyugati szerzetes krónikája említi.
2. munkadal
pl. a malom mellett énekelt dalok, az egyik Szent Gellértről szól, alázatosságáról és arról, ahogy felismerte az erényeket.
3. siratóének
vannak rövidebbek, hosszabbak is, a XIX. században Erdélyben jegyezték le őket
4. ráolvasások
valakit baleset ért, pl. kificamította a bokáját, akkor végezték a ráolvasást (a gyógyítás részeként)
pl. Erdélyi Zsuzsanna könyve
Korai ráolvasások: 1488, 1517. A legkorábbi magyar ráolvasások katolikus papok nevéhez fűződnek, és Szelestei K. János győri püspök könyvében maradtak fenn.
A honfoglaló magyarság kultúrája szóbeliségen alapult. A pogány papoknak nem volt a kezében maradandó eszköz, írás, ezért meghatározott nyelvhasználattal örökítődött át a kultúrájuk: a költészetben, énekekben állandó kifejezéseket, formulákat használtak, amelyek gyakran ismétlődtek (párhuzamos mondatszerkezetek). Ha egy ilyen szóbeli kultúra találkozik a kereszténységgel, akkor átalakul. Ami megmarad belőle, az azért marad meg, mert hasonlít a keresztény kultúrához, amely magába olvasztja a pogány kultúra elemeit (pl. csodaszarvas legendája). Ezért nem is lehet eldönteni, hogy eredetileg mi volt pogány.
A lap aljára értél, kattints a következő oldalra!
Szólj hozzá a cikkhez!