A klasszikus görög etika

Szókratész - kllasszikus görög etika
Kép forrása: Wikipedia

A Kr. e. V. századtól a görögök a filozófia két ágát különítették el:

  • elméleti filozófia
  • praktikus filozófia

Az elméleti filozófia három fontos kérdést tesz fel:

  • mi az igaz? Erre a kérdésre felel a logika, a matematika, a fizika.
  • mi a jó? Erre a kérdésre az etika, ökonómia felel.
  • mi a szép? Erre a kérdésre az esztétika felel.

A jó + szép = kalokagatia

A szép, arányos, jó felel meg a kozmosz rendjének. A kozmosz a szép rend fogalmához kapcsolódik, s ami szép, az jó is kell legyen.

Három nagy korszakot különítünk el:

  1. Kr. e. 600-450: ez a kozmosz fizikai korszaka. A logika elméleti bizonyításként jelenik meg. A tudomány nemcsak azt írja le, mi hogy van, hanem azt is, hogyan kell lennie. A dolgok axiómatikusan működnek, akkor ebből sok dolgot ki lehet következtetni.
  1. Kr. e. 450-400 körül a görögök a mikrokozmosz (az ember) felé fordultak (szofisták).
  1. korszak: athéni demokrácia virágkora. A görögöket az ember és polisz viszonya foglalkoztatja. Hogyan lehet az embert és a világot harmóniába hozni.

A klasszikus kor etikája

Kezdetben az etika a lét-és ismeretelmélettel olvadt egybe. A görög filozófia a valóságot, az igazságot kutatva három kérdésre kereste a választ:

  1. mi az erkölcsi jó?
  2. mi az ember helye a kozmoszban?
  3. miként működik az erkölcs az emberben és a közösségben?

A világrendet fontosnak tartották, úgy gondolták, megvannak a maga kérdései. Az ember alkotta törvény és a természeti törvény ellentétben állhat egymással, és az emberi törvény a sérülékenyebb: meg lehet szegni, törékeny.

Kr. e. 450-400 tartott az antropológiai korszak. Spártában, amely szigorúan rendezett polisz volt, az etikai rend az aszkézisre épült.

A szofisták a jogot és az erkölcsöt az ember találmányának tekintették. Szerintük minden dologról két egymásnak ellentmondó állítás tehető. Protagórasz tétele kapcsolódik ide: „Minden dolog mércéje az ember.” Ezért az ember léte szubjektív, relatívvá válik minden.

Szókratész (Kr. e. 470-349) volt az első rendszerező erkölcsfilozófus, az autonóm etika megalapítója. Ez az időszak volt a művészetek és tudományok aranykora. Szókratész szigorú aszkéta életet élt. Úgy gondolta, az élettel lehet helyesen bánni.

A korábbi kozmológusokat kezdte tanulmányozni. Őseredetnek nevezzük azt, amiből minden levezethető. Szókratész szerint a szellem az az őseredet, amely mindennél magasabbrendű.

Érdekelte az emberek közti igazságosság. Azt vallotta, jobb elszenvedni az igazságtalanságot, mint elkövetni egy igazságtalanságot. A kulcsszó az erény (=areté), amely bölcsességet, kiválóságot is jelent, és amihez az önismeret útján jut el az ember („Ismerd meg önmagad”, ez volt a delphoi jósda felirata is). A bűn egyenlő a nem-tudással (az emberek nem tudják, mi a jó, mert ha tudnák, akkor azt cselekednék).

Az ember racionálisan képes a jót és a rosszat felismerni, képes választani, és mindig a jót választja, mert „senki sem vétkezik készakarva”. A látszattudás az értelem próbáját nem állja ki. A tudáshoz a nem-tudáson át vezet az út.

Ekkoriban virágzott a peripatetikus iskola, ahol a tanulók nem ültek, hanem körbe jártak, és Szókratész feltámasztotta bennük a kíváncsiságot, és rádöbbentette őket, mennyi mindent nem tudnak. Az igazság egy felfedezés, amit az ember az úton kap meg.

Az erény (=areté) a lélek olyan képessége, amivel képes felismerni a jót. A lélek az istennel rokon. Az egy isten mindennek a kezdete, a legfőbb szellem, akiből az emberben is van valami: ez a lélek (pszüch). A lélek egy belső hang, a daimon (=lelkiismeret) vezetésére szorul, amely segít neki felismerni a jót, de nem kényszeríti a jó követésére: nem dönt, csak felvilágosít. Ez a peripatetikus módszer nagy hatással volt a korabeli ifjúságra. Szókratészt viszont megégették miatta, mint az ifjúság megrontóját. Etikai jelentősége, hogy a külső javak helyett a szellemi értékeket részesítette előnyben. Perét Jézus peréhez szokták hasonlítani. A halál a görögök számára kezd jóbaráttá válni: az igazi élet a halál után kezdődik.

Szókratész tanításait Platón (Kr. e. 427-347) foglalja össze. Filozófiájának alapja a jó fogalma: mindennek oka és célja a jó, az idea. Az ideák rendjében a legfőbb jó az Isten. Ebből a legfőbb ideából jön létre a többi. Platón szerint a valóságnak mindig csak az árnyékát látjuk, és a Nap teszi láthatóvá a dolgokat.

A görög filozófiának két vonulata volt: az egyik keresi az erkölcs egyénben való okait, a másik szerint az a jó, ami a közösségnek jó (nem lehet csak az egyént nézni). A közösség legkisebb egysége a polisz (városállam) volt. Ez már a demokrácia válságának ideje. Platón szerint a legrosszabb államforma a demokrácia, mert nem értékhierarchikusan épül fel az állam, és előbb-utóbb a csőcselék fog kormányozni. Szerinte az ideális állam felső szintjén a filozófusok állnak, az értelem képviselői. Második szintjén a katonák, akiket indulat, bátorság, tettre készség jellemez, és az a feladatuk, hogy megvédjék a poliszt. A harmadik, legalsóbb szintjén pedig a dolgozók vannak, akik számára józan, mértéktartó életmód javasolt.

A platóni állam berendezkedése a közös igazságosságra irányul. Egy hajó legénységi hierarchiájához hasonlítható: természetellenes dolog volna, ha a kormányos könyörögne a legénységnek, hogy kövessék a parancsait. A kormányos az, aki tud segíteni, mert az emberek vezetésre szorulnak.

Ide kapcsolódik Platón lovasfogat-hasonlata is: az ész a kocsis, és a bátorság az engedelmes ló, mely enged a kocsis vezetésének. A hasonlat arra utal, hogy az emberben az egyéni vágy meghajlik az ész előtt.

Az ideák megpillantása annak belátása, hogy a jó a szépben és az arányosban jelenik meg. Ami szép, az jó is, és fordítva (kalokagatia). A rút nem hozhat létre jót. Arányossá kell igazítani, amit a természet rútnak alkotott. A görögök a legtökéletesebb formának a gömböt tartották.

Arisztotelész (Kr. e. 384-324) az etika atyja, Platón tanítványa és Nagy Sándor nevelője. Más irányból indul filozófiája, mint Platóné: a létező a fontos szerinte, a létből indul a lét felé, és nem egy absztrakt fogalmat bont le a létezésre. Megvannak az ideák nála is, és az egység bomlik az egyedekre, ez a dedukció. Három nagy etikai művet írt: Eüdémoszi etika, Nagy etika, Nikomakhoszi etika (fiának neve szerepel a címben). Fontos még Politika c. munkája is.

Arisztotelész szerint az etikai cselekvés hajtóereje a boldogság. Ez nem a hedonizmust jelenti, mert az aszkézis is tehet boldoggá. Minden létező a saját javára törekszik. Az akarat, elhatározás, cselekvés a fontos. A cél a jó cselekvése. A teosz (a cél) az, amire irányul a dolog, mit akarunk elérni a jóval. A tökéletes cél a boldogság, mert ezt mindig önmagáért választjuk. Arisztotelész végül oda jut el, ahonnan Platón elindult: a kitünetést, célt, erényt a boldogságért keressük.

Az erény (areté) a természettől fogva megvan az emberben, de nem a természet ellenében. A természet kész az erényeket befogadni. Az erény a mezon (közép), amely megóv minket a végletektől. Pl. a gyávaság és a vakmerőség ugyanannak a tulajdonságnak, a bátorságnak szélsőséges változatai, és egyik sem jó. Az aszkzéis és a hedonizmus pedig a mértékletesség szélsőségei, és egyik sem követendő. Mindig a középút a helyes, a bátorság, mértékletesség stb.

kalokagatosz (derekas ember) a jót és a szépet tudja cselekedni. Az etika a gyakorlati észhez tartozik, a döntés, a belátás fontos szerepet kap. A jó nem velünk született idea, hanem értelmes döntés, az impulzusokra bennünk születő válasz.

Az ember nem más, mint zoon politicon (politikus állat), vagyis poliszt alkotó lény. Másrész logosza (esze, értelme) van, gondolkodó és beszélő lény. Képes tudományt alkotni.

Az ember társas lény, és ez a jelleg a családban mutatkozik meg. A poliszt családok alkotják, az ember ugyanis felismerte, hogy bizonyos dolgokat egyedül nem tud jól megvalósítani. A közösség értelmes munkamegosztásban él. Az egyénnél magasabbrendű a közösségi lét. Az ember az állami életre, politikára hivatott lény. Az egyedül élő ember satnyább, erőtlenebb, kiszolgáltatottabb, mint a közösségben élő.

A lehetséges államról is beszél, meghatározza, hogy a törvényekhez kell egy alaptörvény (alkotmány). Az államformák végleteit a helyes középarány elve szerint kell elképzelni, tehát a zsarnokság és az anarchia, a két szélsőség közti arany közép a királyság és a demokrácia. A gazdag és a szegény között pedig a polgár a közép, ezért a polgárságot középosztálynak is nevezik. Tehát a demokrácia a megfelelő középút („Legtöbbet ér a közepes.”) A dúsgazdag és a koldusszegény is nehezen hajlik a jó szóra, csak más-más okból.

Írd te az első hozzászólást!

Szólj hozzá a cikkhez!

A csillagozott adatok kitöltése kötelező. Az email címed nem fog megjelenni.


*